Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-28 / 39. szám
10 AMERIKA.! MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 39. sz. Szeptember 28. Az idegen származású amerikaiak kereskedői sikerei az uj hazában és változott viszonyok között az ő élelmességöket, szorgalmukat és energiájukat mutatják. A nagy üzleti felvirágozásból ők is kiveszik részöket és teljes joggal részesülnek a Taft nyújtotta jó idők áldásaiban. Az ország sokkal tartozik a jövevényeknek, a kik az ipari fellendítés körül nagyban kivették részöket. A republikánus párt arra fog törekedni, hogy ezt a tartozást megfizesse azzal, hogy fenntartja és még jobbá teszi a jó időket. * A további előrehaladás és az Egyesült Államok meglévő törvényeinek fenntartása érdekében, mindenki szavazzon november 5-én William Howard Taftra, mint elnökre és James Schoolcraft Sher- manra, mint alelnökre. Regény. AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. Irta: Jókai Mór. (Folytatás) — Igen is jól tudom; éppen azért jöttem egyenesen csak ide; még senkinek sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani. — Valami mendemonda lesz megint.-— Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet. Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre, a ki egy pár nap óta itt jár városunkban? — Miféle drómó emberre, — Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojáeó, vagy micsoda? Egyik azt mondja, hogy medvetáncoltató, másik meg azt, hogy mameluk herceg; elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember. — Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek? — Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utcán, mint a bolondok szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a gyerekek is futnak utána; aztán a minap, hogy szembe találkoztam vele az utcán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszitott a csatornába; kérem alaázattal, az egész cipellőm elmerült bele. A minap meg a “Fekete sas”-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sie- tet neki kinyitni az ajtót, hogy elájult bele ; másszor meg a piacon összeveszett egy kásás kofával, hogy meri neki kínálni a köles kását, s úgy borította fejére az egész paprikás szakajtót, hogy máig sem lát szegény asszony az egyik szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott, pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág- dunai dobogó hidra s ott annak a szélső ; karfáján ment végig, mint valami köté- ! len táncoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket cselekszik ? Bajcsy uram nem cáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy vájjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki éppen a feje tetején jár is? — Nem terhelném vele a tekintetes ura, bizony igazán mondom, ha csak a múlt este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek gondolni. — Hallgassa csak meg tekintetes komám uram, mert jobb helyen is beszélhetném azt el Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kiscsit meglátogattam délután Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény ; lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza, mondák s úgy is tettem- Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a Megye- res-utcán; hát hogy rövidebb utón haza jussak, egyenesen átvágtam az anglius kerten, hogy majd a klastromon át a barátok utcájára, a pápista iskolán keresztül meg a szombati utcára jutok s hamarább otthon leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az anglus kertben és bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól esett, mikor a csavargós utón láttam valakit szemközt jönni felém. A biz a tisztelendő ur fogadott lánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam : “ugyan lelkem, hova megy ilyen egyedül?’’ A tisztelendő ur valami pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember, elereszti azt a fiatal leányzót magában: “de hát nem fél itt járni?’’ Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanul; nekem semmim sincs, a mit elvegyenek tőlem. — Milyen együgyü felelet ez már! No ezt igy nem ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s visszafordultam, hogy majd elkísérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer , csak élénk toppan az a fálbolond nem tu- ; dóm én kicsoda. Részeg volt-e, bolond j volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal a kis Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem kiabálni: “hallja, bocsássa azt a leányt; tiszteséges leányzó az, a nagy tiszteletű ur leánya!” de a veszett ló rám se hallgatott, hanem egyre a Lila szemei között nézett azokkal a kígyó forma szemeivel s fogta mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: “hol van a testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg nem mondod, megcsókolom az orcádat itt az utca közepén s akkor majd előjön a fickó, ha még lélek van benne.” Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott kegyelmed kiáltani ? — Könyörgöm alássan: de bizony kiáltottam, gyilkost, haramiát kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hóri- horgast, még a hacukáját is elhasitottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei közöl azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja hosszú lábú szörnyeteg kénytelen volt elereszteni a leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt, megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz semmit, csak néztek egymás arcába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar? a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, mig a piacra ki nem értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit láttam az angolkertböl békessége- sen kijönni, a kerítésnél még szóltak egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután haza vezettem a kis Lilát szegényke inkább halott volt, mint élő, csak arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú? Bajcsy alispán mély komolysággal kérdező : — És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek? — Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komán uramon kívül senki fia előtt. — És ki volt az a megmentő fiatal ember? — Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem volt más, mint tekintetes Malárdy ur fia: Kálmán Bajcsy alispánnak olyan jó szívós arca
