Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-21 / 38. szám
10 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 38. sz. Szeptember 21. Regény. AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. Irta: Jókai Mór. (Folytatás) — A hol van ni. Szép kis tanúbizonyság. Ön maga bizonyít á mellett, a mit mond, ön elrejtette a fickót, ön halálhírét terjesztette, hogy megszabadítsa a büntetésitől, a bosszuállástól, de én nem hagyom magamat bolonddá tenni: én akarom huzni gyáva fejtekéből és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szivén keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: veszszek meg, ha addig ruhát váltok, a mig azt a kalandort meg nem öltem. — S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen. Ez nem fegyverzé le a dühödtet, csak megátalkodottságát nevelte. — Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, a mit én meg sem tartozom köszönni ; ha azt mondták az urnák, hogy én az az ember vagyok, a kit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg velem. — Nem mondták azt; szólt Thaddeus keserűen; önnek édes atyja előre figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, a ki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabaditám önt. — No hát már most ne csodálkozzék rajtafn, szólt az ifjú Kadarkuthy, mintha a pap mondásának ez volna a logicai menetrendje. Tudja, hogy kivel van dolga, beszéljen röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg, hová dugta el? mert én addig el nem megyek innen. E szóval leült egy nagy, spanyolnáddal font karszékbe az urf'i. A lelkész lenézte végig, s azzal hidegen válaszolt: — Ha meg nem unja magát a házamnál nagyságod. Azzal ő is leült Íróasztala mellé, s elkezdte tudós phlegmával Írni, még pedig az ifjú báró boszantására arabs verseket póklábbetükkel; a ki tehát azzal sem ingerelhetné a tudóst, hogy asztalára könyökölve az írásba nézett; nem ismerhetvén meg belőle semmit. Pl percben halkan kinyílt a mellékszoba ajtaja s egy pillanatra a szép Lilla tekintett be a lelkész dolgozószobájába. A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait nem veheté ki s a mint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes gondolatja támadt: vájjon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös idegen? A mint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve egymással szemközt az Íróasztal mellett, zavarultan visszahúzódott s becsukta az ajtót. Kadarkuthy hirtelen térdére csapott és felállt sebesen; szinte félő volt, hogy fejével átüti a padlatot. — Ki volt ez ? kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve arra a nagy kutyabőrös foliansra, a miből 'a tisztelendő ur másolt. — Ez? felelt a jó ur tudós szelídséggel; Izmáéi Asmai, hires arab költő; az Abner életének koszorús Írója. — Az ördögökbe! nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, a ki itt benézett. Leánya uz urnák? Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt ; ennél a pontnál nem lehetett vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent elmondani az ifjú ur kérdésére; nagyszárazon azt feleié neki: “az. ” — No akkor elő fogja az ur egy hét alatt állítani a fiát! szólt ez odaha.ifilva hosszú termetével a lelkész füléhez; azzal vette a háromszegletü kalapját s megindult. Az ajtóból még egyszer visszanézett, fenyegető szemöldökrángatással a pap felé, s azzal egy lépéssel kilábtózott az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga után. Thaddeus sem sietett őt kikisérni; egyik sem köszönte a másikat; de a tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta : ‘ ‘ A veszett ló ! ” Bajcsy alispán. Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mkior azt olvassa, hogy egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi magával, megválasztották a candidált csizmadiacéhmesfert alispánjuknak, — s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények kikererkitésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig nyúlik a publikum hite? Azért rendén találom meggyóni egész lemondással, hogy e merész fordulat az általam leirt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának alapvonalai tartoznak a képzelet világába. Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott. Való, bogy azt fájdalmas szenvedés követte. Való, hogy egy napon a legintel’igen- sebb megye rendei megválaszták nemes pártbuzgalomból a nekik kandidált csizmadiamestert, megyéjük első hivatalnokául. És a fennmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram. Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, a mit e sajátságos férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk,, s a mit mi lassanként el fogunk felejteni, egy lakonikus rövidségü ítélet ez, mely hosszasan csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: “liquidum est debitum, solvas, ebadta, punktum”. Még azt is hozzá teszik, hogy a veszedelmes rövidségü ítéletet a királyi tábla is helybenhagyta, ilyenforma záradékkal: “sententiam viecomitis, excepta voce ebadta, aprobari”. Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy jellemzett. Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna. Ne kérdezzük, vájjon igazán Bajcsynak hitták-e azt a kézművesből lett alispánt, a ki ez Ítéletet hozta? hatalmas ur volt az, a ki ellen az Ítélet szólt? Malárdynak hitták-e azt, vagy az a név is más volt? Gutái Thaddeusnak hitták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a büszkék fejére?... őrizkedjünk a lélekidézés- től. . . hagyjuk pihenni azokat, a kik már végig játszották tragédiájukat. Nekem pedig bocsássanak meg az elmúlt idők halkan beszélő árnyai, ha csendes susogásaikat ellesve, azokból tanúság végett az élőknek némelyt kifecsegek. Hiszen a csendes parokhialis házban nem susog már Gutái Thaddeus uram selyem stólája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának komoly, merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifjú; két megsiratott halottja... Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány kockázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt, szépen elegyített magyar és diák szavakban. Hiszen nem dobog már a megbukott nem tartoznak a képzelet világába, ben; köröskörül járva és nézve, hogy nő a fü, a bimbó és újra visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta és nem felelve semmi kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit. Mákosné asszonyom sem hordja már a hirt a piacról a Megyeres-utcába s a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a
