Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-21 / 38. szám

2 AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 38. sz. Szeptember 21. János házának gyönyörűsége. Nem tudjátok-e, hogy a ti tes­tetek a bennetek lakozó Is­ten temploma? I. Kor. 6. r., 19. v. Csak egyszerű János és senki sem mél­tatta különösebb figyelmére, kivéve, ha valakinek ép szüksége volt rá. Bizonyosan azért, mert senki sem vett észre rajta semmi különöset. Egyszerű ruhájával, egyszerű arcával, egyszerű nevével, egy­szerű, bár rendes és hasznos munkájával nagyon jelentéktelen embernek látszott. Valami csodálatos azonban mégis volt ez egyszerű Jánosban, de az elrejtetett az emberi szem előtt. Maga se tudta tisztán, csak érezte, hogy olykor valami különös rezeg rajta keresztül. Néha úgy tűzbe hozta ez, de nem értette ez érzést. Gon­dolta, hogy talán ez valami elégedetetlen- ség vagy sóvárgás valami után, de nem tudta, hogy mi? Egyszerű János szeretett olvasni egy csodálatos régi könyvet. Es­te a mint munkáját elvégezte, egyedül ol­vasgatott s a mint olvasott, elfelejtette, hogy ő egyszerű János. Valami különös érzés ment rajta keresztül és ö óriásnak, királynak érezte magát és tervezte, hogy TÁRCZA. A JÓ SZEGHŐK Irta: Lőrirjczy György. Mert az tudnivaló dolog, hogy a világ­gon kétféle Szeghők vannak: jó Szeghők és rossz Szeghők. A jó Szeghők egyik ágának iglói, a másiknak zab ári, a har­madiknak meg iglói és zahari a prediká­tuma. A rossz Szeghőknek ellenben sem ágai, sem kutyabőrei nincsenek. Azért rosszak. A rossz Szeghőkből kerültek ki a fölvidéki bugris városok Tallérosy Zebu- lonjai, a kik minden nyelvet csak félig tudnak: városi tanácsosok, perceptorok, daloskor elnökök. A jó Szeghők földes- urak voltak; nem beszéltek más nyelven, csak magyarul és csakis nemes famíliák­ba házasodtak, minélfogva természetesen képviselőkké, vicispánokká, szolgabirák- ká nőttek és következetesen azt vitatták, hogy a rossz Szeghőknek tulajdonképpen nem is volna szabad h-val irniok a nevü­ket. Azonban aztán a századok folyamán ug.y össze-vissza gabalyodtak ezek a famí­liák, hogy végre már senki sem tudott köztük biztosan eligazodni s miután a le­valarni olyan nagy dolgot fog cselekedni, mint egyesek abba a régi könyvben. Egy este arról a királyról olvasott, a ki azt a gyönyörű templomot építette. Jöjjön János, az anyag itt van, betölt­heti vágyát. Itt a terv. Ha ehhez hűen épit, gyönyörű ház lesz, melybe örömmel fog lakni Isten. János merően nézett arra a fénylő sze­mélyiségre, a ki vele beszélt. Aztán letet­te a könyvét és maga körül nézett. Fehér kövek nagy sokasága, csiszolt fák, arany edények és más fényes dolgok voltak kö­rülötte. Nem illetődött meg nagyon, ha­nem elkezdett azonnal dolgozni. A fénylő fehérben levő idegen, a kit segítségére jöttnek gondolt, vele dolgozott, mellette vezette, de mégis saját elhatározására hagyta. A faragott kövek s gerendák nem tetszettek nehezeknek, bár néha csaknem elejtette azokat és ssak az angyal óvta az eleséstől. János észre vette, hogy az angyal az épületnek különösen egy részére, az alap­ra fordított kiváló gondot, arra, melynek erejét és szépségét senki nem látta. En­nek lerakásában intetett János különösen óvatosságra, lassúságra és türelemre. Az azutáni munkában nem annyira. A falak egyenesen és erősen emelkedtek és gyö­nyörű épület alakult ki, a mint dolgozott. Csodálatosan szerkesztett ablakok szór­ták be fényüket a szent helyre és midőn a tüzek meggyűltük az oltáron és minden gyertya égett, a fény, mely kisugárzott az ablakokból, mindenki által látható volt. A termek közül egyet könyvtárnak és magánáhitatnak rendezett he és pedig úgy, hogy mindenféle tudománynak meg legyen a maga rendes helye, hogy ne le­gyen ott soha semmi zavar. Voltak helyi­ségek minden munka számára és mind­azon eszközök számára, melyekkel a templom tisztittatott. Középen volt a szentek szente, dioséretnek és imádatnak, ember és Isten egymással való közlekedé­sének helye. Amott orgona és zeneszer­számok, énekkar, mely Istent dicsérő és hálaadó éneket énekelt. Mikor a temp­lom készen állott, körül vette János egy gyönyörű kerttel, melyben mindenféle virágok illatoztak. Mindenki, a ki a temp­lom mellett elhaladt, szívhatta a virág édes illatát, szedhetett belőle és hallhatta az ajtón keresztül a kedves zenét, mely alkalmas volt áldani és felemelni a hall­gatót és megnyugtatni a fáradtat. ❖ ❖ ❖ Jánosnak a lelke örömtől repesett a templom láttán, mit az angyal segítségé­vel épitett és örömmel felkiáltott: “Bizo­nyosan én az Ur házában lakom örökké.” véltári kutatásoktól se lehetett valami so­kat várni, hiteles bizonyítékok hiányában a jó vagy rossz Szeghőséget csak az öreg urak és nagymamák reminiszcenciáiból állapíthatták meg imitt-amott. Ezek a megállapítások pedig meglehetősen inga­doztak, a kérdésben forgónak a népszerű­sége szerint. Néha jó Szeghőnek akceptál­tak egy rosszat, máskor meg rossznak degradálták a jót. S egyszer csak megtörtént a hallatlan eset, hogy alispánná egy rossz Szeghőt választottak, főjegyzővé meg egy jót. Mi­kor ez a Kétkereky Terka lakat'almán ki­sült (iglói és zahari Szeghő Dinához ment férjhez), a megyebeli gentryn úgy sut- tyonban vészes morajlás futott át, de sen­ki sem akart a dologhoz nyíltan beleköt­ni, mert az öregek azt mondták, hogy ugv is demokraták volnánk már valameny- nyien, vagy mi. Különben azonfölül egy főszolgabírói, két segédszolgabirói és há­rom aljegyzői állás volt éppen üresedés­ben, egy lajstromozói állást meg ujonan akartak rendszeresíteni, s ezeket a mai gyerekeket a jó isten sem győzi pénzzel. Csak várták, várták hát, hogy mi lesz ennek a vége Az alispán : Szeghő Berta­lan, szigorú, szinte mogorva ember volt; pontos és kérlelhetetlen, afféle Caio Cen­sorius, a kit az irodában és a hajduszobá- ban csak a nagyurnak hívtak, mig a fő­jegyző: Szeghő Ádám, a régi patriárkális világ egy nyakas kuruca, anyai réven a hajthatatlan újváriakból való, a miért a helyi lap ismert szellemes csevegője Kont a kemény vitéz-nek nevezte ki. Hogy fog­nak ezek egymással boldogulni? A nagy- ur, kutyabőr és predikátum nélkül, a pár- duckaaagányos Konttal? Máris sokat ne­vettek rajta, hogy Jancsár Zsiga, az alis­pán ordonánc hajdúja, a ki harmincöt esztendőt szolgált a Szentmik!ósiaknál, a maga számára úgy intézte el a Szeghők­nek ezt az ősiségi perét, hogy a vicispánt tekintetes urnák, a főjegyzőt meg nagy­ságos uramnak titulálta. Egy ragyogó nyári délutánon már rég elmúlt a hivatalos óra s a nagyur még mindig bentült a dolgozószobájában. A képviselőválasztások küszöbön voltak s ilyenkor bőséges fejtörő akad a vicispáni szobák asztalain. De azért a megyeházán már egyedül csak a nagyur dolgozott, a többiek szanaszét szállingóztak, ki a me­zőre, megnézni, hogy köt-e már dinnye, ki pedig a nyári kaszinóba: pagátban, kvart bálában gyönyörködni. A nagyur kikiáltott az ajtón. — Melyik szamár van ott?

Next

/
Thumbnails
Contents