Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-06 / 27. szám

27. sz. .Julius 6.

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

Regény.

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD.

Irta: Jókai Mór.

(Folytatás)

Egy ilyen gyűjteménynek magam is bir tokában vágyó, a mit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt éppen apám irta össze.

A mi kis városunk Írott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több Ízben igyekezett betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője minden politikai irányzattól távol tudá tartani.

Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy aki ama Hypocrenében Csaba álnév alatt azon szép ódákat Írja, válogatott al- caicusok és hibátlan sapphicusokban, senki sem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!

És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama hypocrena teremében valami obscurus ember, akinek senki sem is jegyzetté fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:

— Uram! Holnap tisztujitás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhi- \aialokat; nosza tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is kan- ditáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.

Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztujitás előtti ülésen Vasady táb- labiró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülük is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.

Él ből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan támogatták vezérük indítványát ; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog canditátió- ba jöhetni.

Malárdy egyenként látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestáns nemes indítványát támoogatni; mindazok, kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részlehajló Ítéletekkel sújtott, egymásután keltek fel előtte s elmondták, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem féltek az alatt az ő szemei közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha,ő rájuk nézett; de most — van valami a levegőben.

A zöld asztal végén, ott, a hol már a

köznemesség csoportja tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadia céhmestert, aki maga is hallgató és olvasó tagja lévén a Hypoc- renének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház termében, szóval és tettel gyámolitandó az ő felekezetinek szándékát, s ott várt, mig rákerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arcán, mennyire részt vesz a discus- siókban, mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel-szájjal, szemöl- j dokkéi, bökte az ujjával előre a mondást,

I s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens gesztust ; mikor pedig valami neki nem tetcző beszédet mondtak, akkor össze-vissza fini

, torgatta az arcát, félrefordult előle, mint j a mit nem érdemes már hallgatni; intege- j tett mind a tiz ujjával, hogy nem ér az j semmit; s ha leült valaki, akkor egyet kö- i hintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a képén, hogy mondani akar vala- 5 mit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő ccsak megint kénytelen elhalasztani mondását.

Malárdy igen jó taktitkát vélt akkor követni, amidőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tűnik fel, j a közfigyelembe iparkodott bevinni s úgy J tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humo- risztikus csizmadiamester, örökké mozgó arcával, mely egyik percben mosolyog, a másikban haragszik; a körűié ülőket, sőt | magát a főispánt is figyelmeztető Bajcsy uramra, s a heves szónakok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.

A mennyire boszantá az ingerlő fitymá- 1 lás a szónakokat, oly kevéssé verte Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy ellenzéki szónok ép- I pen leghevesebb dikciója közepén nem tűrhetve a körűié terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfá\ al inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar: hadd beszéljen.

Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:

— Justum ae tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágata meg mutató ujjával) nec vul- tus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.

Persze, hogy nevetett rá mindenki.

Malárdy tréfásan szólt rá vissza:

— Ne sutor ultra erepidam.

Bajcsy uram visszavágott rá; jóslatterhes mutatóujját rázva szörnyen:

Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel, féltréfával vette oda a csizmadiának:

Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félválról félig kacsintva od felelt:

— A bove majori discit arare minor.

Malárdy is úgy tett, mintha nevetne.

Az egész gyűlés jó kedvre lön hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy uram még is nagyon mulatságos férfiú.

Hogy atréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit súgott a főispán fülébe, a mire az is nagyon elmosolyogta magát s fejével helyeslést inte.

Aztán leküzdve mosolygását, komoly hosszú arcot ccsinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.

Sokan még beszélni akartak: nem szükség. a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestáns feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem kíván ellenállni, s nogy mindenkor eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferenc és Keresztury István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e célra a legeszesebb, leg- tapintattabb és igy legtekintélyesebb férfiút e hitfelekezet közül; névszerint — — becsületes, nemes, — Bajcsy András csizmadia céhmester uramat!

A ki utoljára nevet...

Támadt falrenditő kacaj e mulatságos candidatiora!

Hogy ne? Az atyafiak alispán-jelöltet kívánnak saját fajtájukból, debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tüzzel-vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; — a csizmadia mestert!

— Ki tehet ellene kifogást ?

A májszter derék, becscületes ember, s a főispán ezt találta legokosabbnak, legnagyobb tekintélyűnek mind azok között, a kikből válogatnia lehetett.

Nem lehet panaszukazatyafiaknak: kálvinista jelöltet kívántak: — megadatott nekik.

Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelen volt elő-