Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-29 / 26. szám

10

AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA

26. sz. Junius 29.

Regény.

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD.

Irta: Jókai Mór.

(Folytatás)

— Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is nemcsak mindig én felőlem.

Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:

— No, az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az ur Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram meg volt halva és ki volt terítve a Koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak; tafotára nyomtatott címerekkel.

— Hát az valami jó, ha én meghalok?

— No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó, ez

pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh, az igen jót jelent. A fáklyák meg a cimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komám uram — megházasodik. Én annyit sírtam álmomban, ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.

Bajcsy uramat már megint elhagyta a türelem. — Odament csendesen az ablakhoz, mitnha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s kérte, hogy figyelmezzen rá .

Az asszony odatartotta a fülét:

— Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreceni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?

A nagyasszony kiváncsi volt azt meg- hallni.

Bajcsy uram szép halkan súgta a fülébe:

— Hát azt szokta mondani, hogy “bolond az, aki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, aki meghallgatja. ”

Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a zárt.

Valami van a levegőben...

Ezer hétszáz kilencvenet Írtak a keresztény világban, a mikor igen különös idők kezdtek járni itt nálunk.

Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt- amott zöld fü támad elő a földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. — Tavasz lesz.

Hangyák, apró szorgalmas bogárkák jönnek elő a.földből nagy sürgésforgással, mutogatják magukat lakott szobánkban;

kedvtelen kakasok vigabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepéinek, szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.

A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járó-kelőkről, vidámabb viselet jelen meg szerte az utcákon; az emberek magok is nyájasabbak, nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltűnt az arcokról, uj életerő villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.

És néha-néha valami kedves meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan szép csuda reményeket Ígér fünek-fának, és emberi szívnek, hogy megtelik vele minden bimbó, minden szív.

Ezerhétszáz kilencvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.

Hosszu-hosszu fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagypont alól, a melyen már az emberi szivek is meghűlnek és a hazaszeretet csak fagyott állapotban jön elő.

Elfagyott a múltak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra lehellt a költő hő szerelmet: az emberek nyelvét mevcsipte a dér, hogy nem tudtak magyarul beszélni többé.

Bus medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odújában s nézte, hogy nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta magában: “Maria purificante, sole micante, május érit frigus, quam fűit ante” s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s Iparkodott magával elhitetni, hogy alszik.

Jégpáncél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja el azt onnan.

És ekkor kisütött a nap.

Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hirt hordva minden házhoz; előjöttek kemencehasadékokból, Pest aljából: meleg szellő köszöntött be az ablakon; “jön a tavasz”,: hó és jég elolvadt, fagyott virág, dermedt állat életre kelt; feltisztult a négy folyó és minden halom és minden, ami élt, szóval, színnel és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.

Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket: József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-án bocsátott ki.ő magyar népéhez.

A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy kormányférfihoz irt, azt mondják: “szivem szerint óhajtom, hogy Magyarországon ezen körülmény által boldogságában és jó rendben annyit nyerjen, mint én kivántam neki rendeletéiül által szerezni, minden ügyeiben.”

E szavak boldoggá tettek egy egész népet.

Csak egy meleg mosolyába került a “napnak,” hogy paradicsommá változzék a föld, ahol minden örömet leheli, áldást sóhajt vissza az égre; milliók mosolya derült fel utána, egész tájak mast szint váltottak egyszerre, minden szem önkénynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve a napnak melegen sütni, mikor sugarait ilyen harmatban fürösztheti!

Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, minket nem volt szabad eltörülni a január 28-iki áldást iró tolinak; miknek fenn kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; amik felkisérik őt oda, hol a fejedel- meg fölött Ítélnek, s tanúbizonyságot tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy eszme volt: a jobbágyak jobbléte és türelmi parancs.

Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, akik Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszüllött testvéreik nem bántak testvérek gyanánt.

E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, amidőn egész élete fáradtságos müvét egy óhajtásnak feláldozta.

Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek előkerültek s megjelentek az utcán, vármegyeházak termei megnyíltak s hangzottak zajos beszédektől, tüzbe hányattak szomorú Írások, divatból kiment kabátok, s rivalgó népünnepen sütötték az ökröt, csapra verték a bort; pedig az emberek anélkül is ittasak voltak az örömtől.

Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke ember, mint Malárdy alispán.

Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfin volt, nevét tisztelték, szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tárták: a bécsi udvaroncok, s falusi clien- sek hajtogatták derekaikat előtte, grófok, mágnások várakoztak előszobájában, párt fogását esdve; mert ő volt a megye legfőbb bírája, s a ki boldog akart lenni annak határai nbelül, az csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviselését másra rótta; akik pedig ellenségei voltak, akik nem szerették, akiket bántott, eltiport, elnyomott. azok féltek, reszkettek tőle és hall-