Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-20 / 3. szám
Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. sz. 1912 január 20. ISTEN A MI OTTHONUNK. Alapige: Zsolt. XC: i: Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre Irta: Rev. M. M. Riddle, D. D., L. L. D., alleghenyi theologiai tanár. A kilencvenedik zsoltár nem csupán a legfenségesebb, hanem valószínűleg a legrégibb zsoltárok egyike. Mert mig a Mózesnek tulajdonított szerzőséghez kétség fér, maga a szöveg a régiség bélyegét viseli magán. Tényleg a bekezdő sorok nagyon alkalmasok egy olyan nép vezérének szájába, mely népnek országa csak Ígéretben s otthona csak reményben volt meg. Istent igazi otthonunknak nyilvánítani, illene Mózeshez. De illik az ma is. A kép, a milyen egyszerű, olyan sokat jelent; mert a képletes nyelv gyakran legkifejezőbb. Nagy költők képekben 'beszélnek, mivel igy jobban kifejező a gondolat és érzés; a költészet e nélkül erőtelen, sőt izetlen. De a Szentirás költői nyelvezetének magyarázatánál fel kell tennünk, hogy a használt képből hiányzik az isteni valóság, hogy a helyett, hogy az emberi nyelv 'tévedései miatt levonnánk, inkább hozzá kell adnunk a fő gondolathoz. Ha, mint Krisztus személyisegének és munkájának kinyilatkozásánál, a képek halom számra világítanak meg egy pontot, akkor a feltüntetett igazság több, mint az alkalmazott metaforák külön-külön és együtt véve. Mikor a kilencvenedik zsoltár ezt mondja: Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre, a mi az Isten nekünk, az ő népének, nem csupán a legjobb földi hajlékkal vetekedik, hanem nagyban felülmúlja azt. Ilyen értelemben századokon át énekelte e zsoltárt Istennek népe, ilyen értelemben használták az örök hazába költözöttek testének eltemetésekor. A gondolat még jobbá tette f ldi otthonukat, a mennyiben előkészitette őket nagyobb örömre, mely akkor lesz osztályrészük, ha az Ur lesz hajlékuk. Lássuk a hasonlatosságot egy jó otthon és a között, hogy mi az Isten nekünk, az ő népének. Persze szükséges arról szólani, hogy milyennek kellene lenni egy otthonnak ; szólni inkább az eszményi, mint valódi otthonról. Sőt a hasonlat fejtegetésénél előre kell látnunk ama betetőző igazságot, hogy egyedül Istenben lesz valódivá az eszményi otthon. A képből hiányzik az isteni valóság. Az otthon a szeretett helye, vagy legaláb annak kellene lennie. Innen keletkeznek a hasonlóságnak összes pontjai. A Szentirás a családot egységnek tekinti, és a szeretet képezi annak életét. Ha ezt elveszed, vagy erre építesz, nem igazi a földi otthon. Ez igazságot el kell ismernünk, bár a gyakorlat annak nem egyszer ellen mond. Vannak olyan férfiak, Kik a gazdagság, vagyon hajszolása közben elhanyagolják családjukat; vannak olyan nők, kik a társadalmi kötelezettségek mellett nem törődnek háztartásukkal. A mostani idők nem rosszabbak a megelőzőknél, mégis a sátán sok hajlékot tart hatalmában, mert a szeretet nem otthonos azokban. Az olyan házak, melyeket az ott lakók csak szállodáknak és éttermeknek tekintenek, vagy a melyek csak a divatkövetelte ismerkedési estélyekre szolgálnak, nem hajlékok; ezek nem moz diitják elő alapigénk megtéréséit. Kétségkívül vannak sokan, kik úgy keresik az Istent, mint a hogy a lakást szokás, kötelesség, vagy szükségérzetből, hogy elkerüljék a szemrehányást, de nem azért, mert szeretnek ott lenni. Valamint a kölcsönös szeretet teszi kellemessé az otthont, épen úgy, ha azt akarjuk, hogy Isten legyen hajlékunk, nem csak tudnunk kell, hogy ő szeretet, hanem viszont szeretnünk kell őt, mert NE HAZUDJ! Irta: Kovács Endre. (Vége.) Szerencsére a kormányzóné nem vette észre, hogy az “orvosság-csöplp” vörös tinta. A tiz csöppet, .melyet fukaf módon mértem ki, persze meg kellett Edithnek innia. Csodálatos gyors hatása is volt, mert Edith azonnal felkelt, köszönetét rebegett a kormány zónának, ki örömét fejezte ki, hogy majd az ő “estélyén” a "beteget” remélhetőleg friss, jó egészségben fogja viszontláthatni. — Mert reméljük, hogy mindenesetre szerencséltetni fog minket? — fordult ezután Ottóihoz, ki gyilkos tekintetet vetett reám és néhány értelmetlen szót dadogott. A sok köszönés és bucsuzás után végre eltávoztunk. Mikor az automobilba ültünk, Edith és én a kaland fölött jó- izüt kacagtunk. Szegény, jó férjem pedig szemközt ülve mozdulatlanul, felváltva hol reám, hol pedig a sógornémra tekintett, szeretett volna valamit mondani, de mi nem engedtük egy pillanatra se szóhoz jutni. Mikor a rettenetes kacagástól valahogyan magunkhoz tértünk, Edith elkiáltotta magát: — Piát a csöppek ?! ... Erre újra kacagni kezdtünk. — És most jérték hozzánk! — mondá Edith, — nálunk fogtok ebédelni, a napot vígan fogjuk bevégezni, meg aztán — tévé hozzá tréfásan aggódom is miattad Hilda, a te urad bizony kitépné tán a hajadat, ha most hazmégysz vele! Újból kacagni kezdtünk. A férjem hangulata is megváltozott s a legjobb kedvvel értünk Edithékhez. A sógorom, a ki épen oly eleven kedélyű volt, mint a felesége, pezsgőt adatott fel az ebédhez, Ottó pedig olyan jó kedvű lett, hogy kinevette magát, amiért egy percig is aggódott a csíny miatt. Ebéd után távozni akartunk, de ez nem ment oly könnyen. A két férfi visszavonult s egy-egy finom szivarra gyújtott. Kis idő múlva felkerestük őket és sógorom hintaszékében hátradőlve hirtelen komoly hangon mondá: — De gondoltatok-e a további következményeire? ... — Hogy érted ezt ? — kérdezte Ottó s mi is figyelni kezdtünk, mivel a kérdés meglepett. — Úgy értem, viszonzá a sógorom, hogy bár a csíny ártatlan és vig volt, de végzetessé válhatott volna, ha Ottó el nem jón. — És ? — vágott közbe Edith. — És ha elárulta volna magát. De ez szerencsére nem történt meg. Ezek után, nézetem szerint nem maradt egyéb hátra, minthogy mindnyájan lemondunk az estélyről. Mert az eset nagyon furcsa véget érhetne, a mi az én személyemnek csöppet sem válnék hasznára. — Nem értelek, — mondá Edith türelmetlenül, — beszélj érthetőbben, vagy hallgass! — Nagyon szép, — felelte a sógorom. — Tehát érthetőbben beszéljek. A kormányzóné, magától értetődik, szintén visszaadja a látogatást s hivatalosan is meghívja az ügyészt. És most jön a java! — Gyorsan! — szóltam közbe türelmetlenül. — Minden kitudódik! — folytatta. — Tegyük fe az ellenkezőjét. Mit se tud meg a kormányzóné. Mi például elmegyünk az estélyre. — Természetesen! — szólt közbe Edith. — Belépünk a szalonba! — A kormányzóné elegáns estély-öltözékben elénk lép. Mi hajlongunk és mosolygunk, ő pedig azt látja, hogy a múltkor elájult ügyészné a postamesterrel táncolt, az ügyész urat pedig a társal- kodónéval látja karonfogva sétálni. A hatás elképzelhető.-— Nos, mit árt ez? — szólt újból közbe Edith, de egy kissé
