Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-20 / 3. szám

3- sz. 19112 január 20._________________Amerikai Magyar Reformátusok Lapja ő előbb szeretett minket (I. Ján. I V :I9-) Semmi esetre se sértem meg alapigénket, ha azt állítom, hogy e gondolat benne foglal­tatik. Hangja távol áll a külső szenteske­déstől, mely nem ismer töredelmet. „Eledbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűne­inket a te orcádnak világa elé.” A ki igy nyilatkozik, az beszélhet Istenről, mint haj­lékról. De mi csak akkor szeretjük Istent viszont, ha bizonyosok vagyunk a felől, hogy ő szereti a bűnösöket. Az emberektől önfeláldozó szeretetet követelő Isten ön­magát adta áldozatul szövetséges népéért. Ha a keresztyénség Istent nem a legfőbb szeretettérgyul állítja elénk, kit érdemes szeretni azoknak, kiket ő érdemtelenül sze­retett, akkor a keresztyénségnek nincs sze­repe és létalapja. Ha meggyorsított léptekkel sietünk ama ■hely felé, hol tudjuk, hogy szerető szivek és karok várakoznak reánk, bizonyára Is­tenünkhöz is késedelem nélkül lehet és kell mennünk. A kit kényszeríteni kell e kivált­ságra, a kinek nincs ideje imádkozni és Is­ten elé járulni, az nem hatolhat be e vers szellemébe, ellenkezőleg az ilyen annyira elmerül a vagyon- és gyönyörhajhászatban, hogy lusta és tétova léptekkel ballag ama hely felé, melynek a legkedvesebbnek kel­lene lenni reá nézve. Ha nem feleltek meg e kinyilatkoztatott szövetséges Isten szere- tetének, akkor e vers szavai nem illenek szátokba. Az otthon biztos hely. A hol szeretet ké­szít nekünk otthont, ez több, mint valami biztonsági hely a zivatarban; nem csak tűz­het-nyújt a kivül keletkező bajok ellen, ol­talmat ad a félreértések ellen, melyek más ■helyeken várnák reánk; oltalmat ad a szív­nek. észnek és testnek egyaránt. Manapság, mikor a műhelyek és hivatalok a szónak va­lódi és átvitt értelmében olyan távol vannak az otthontól, ez a kényelem nem oly nagy, mint lennie kellene; de azért vannak olyan igazi otthonok, hol tényleg feltalálható, mit vázoltam, hol a rokon szivek kölcsönös szeretete kizárja a betolakodót. Épen úgy Isten nekünk menedékünk, oltalmunk a vi­harban, biztos helyünk a zivatarban. A ke­resztyén szív ,nem látja meg a gondokat Istenben mint hajlékában, a mint hogy a gyermek is otthonosan érzi magát anyja ölében. A legbátrabb hübérur se érezte ma­gát sáncárokkal körülvett erődjében olyan biztonságban, mint mi, ha Isten a mi haj­lékunk. Ha most nem tudjuk, mi az, ha lelkiismeretűnk furdal s külső veszély fe­nyeget, még megtudhatjuk. Ha ilyen körül­mények közepette nem megyünk Istenhez oltalomért, akkor alapigénk kifejezés mód­ja más, mint a mienk. Az otthon az ellátás helye. Ezt legjobban talán a gyermekék méltányolják, mert nincs semmi oly hűséges s bizonyos tekin­tetben oly megható és kellemes,'mint az a bizalom, melylyel kicsinyeink szükségleteik kielégítését várják a szülői házban. És ugyanilyen bizalommal tekinthetjük Istent hajlékunknak. Gyermekkorunkban haza szaladtunk, nem csak azért hogy együnk, hanem ama reményben, hogy a mire szük­ségünk van, megkapjuk. Közülünk sokan visszaemlékezhetnek ama megdöbenésre, midőn arra a felfedezésre jutottunk, hogy sok, általunk szükségesnek gondolt dolog­gal szerető szüléink képtelenek voltak ben­nünket ellátni. Mi naponként és óránként mehetünk Istenhez, hogy megkapjuk mind azt, mit kívánunk. Nincs egy csipetnyi sze­génység se abban a hajlékban, ő kitárja- kezeit, hogy táplpljon minket és csak azért tesz szomjasokká, hogy áldásaival kielégít­sen bennünket. Korlátokat állít elénk ke­gyelmes akaratából, mely azért tagad meg valamit, hogy jobban áldjon. (Folyt, köv.)-meg volt szeppenve. A kormányzóné igen jó asszonynak látszik, -hogy szinte lehetetlen, ha a dolgot előtte tisztázzuk, hogy meg­haragudjék. — Nagyon sajnálom, ha nem vagyok veled egy nézeten, — monda a sógorom. Mart a kormányzóné lehet angyal, jó lelkű, jó szivü, amint mondjátok, de kérdés, hogy a kormányzó ur olyan-e? Aztán megjegyzi magának az egész csínyt és levonja belőle a konzekvenciát! Ez az, amit mondani akartam! Ezzel hanyatt dőlt hintaszékében és bodor füst felhőket bocsá­tott a levegőbe. Mi ketten, a két nő, a főbünösök, kissé hüledezve tekintettünk egymásra. — Van valami igaz benne! — mondá Edith halkan. — Úgy kell nektek! — jegyzé meg Ottó. Most pedig asszonyka jer haza! Nekem sok dolgom van még, aztán te is tiz óra óta nem voltál odahaza! És az emelkedett hangon mondott figyelmeztetés emlékeztetett kötelességeimre, tehát elváltunk Edifchéktől; kissé le voltam han­golva, csak Ottó ujjongott és idézte a közmondást: „A ki másnak vermet ás, maga esik bele!” Másnap, amint a sógorom megjósolta, a marciális néger szolga meghívót hozott az estélyre s azonkívül egy finom, illatos levelet. Gyanútlanul bontottam fel a levelet s mélyen elpirultam, mikor olvastam, hogy a kormányzóné az „ügyészné asszony” egészsége után tudakozódott igen meleg szavakban, egyúttal kérte, hogy szolgájának adja meg a választ. Én némán, szivdobogva ültem a helyemen. Erre a barátságos felszólításra újból hazugsággal válaszoljak, sehogy se volt Ínyemre. Azt izentem a szolgával, hogy a választ később fogom elkül­deni s mivel Ottó tanácsot adni nem tudott, Edithhez siettem, hogy közöljem vele a dolgot. Edith és férje épp otthon voltak s odanyujtottam nekik a kor­mányzóné levelét, hogy olvassák el. Mohó kíváncsisággal olvas­ták át. — Nos, — mondá Edith, — ez az asszony valóságos angyal, csak épen hogy szárnyai nincsenek. — Igen, ezt én is állítom, — feleltem őszintén. — De mit te­gyünk most? Hazudjunk újból? Én nem teszem meg. Hát soha se jövünk ki éhből a fura helyzetből? Hisz ez kétségbeejtő! Mind a hárman komolyan és némán pillantottunk egymásra, végre Edith törte meg a csendet: — Eh, mit, — felelte határozott hangon, szorultságunkban nem kapkodunk, merész elhatározásunk van, ketté vágjuk a gordiusi csomót. A dolognak véget kell vetni, különben nincs nyugtunk! Hilda és én újból elmegyünk a kormányzónkhoz s ott mindent töredelmesen bevallónk és meggyónunk s elmondjuk bü- bíimó hangon az elkövetett csinyt elejétől végig. Ez az egyedüli megoldás. Sam, az Edith férje aggódva pislantott ránk e szavakra, mert még mindig tartott a kormányzó haragjától. — Nos, Sam, — kérdeztem félénk hangon, — mit szólsz hozzá ? > Ránk pillantott és nevetett. — Nem bánom, felelte, — menjetek, de jól csináljátok a dol­got. Talán jóivá lehet tenni. Csak ügyesen! És úgy is történt. Jóllehet mig oda mentünk, olyan forma iz­gatottságot állottunk ki, mint mikor valaki a fogorvoshoz megy zápfogat huzatai; azonban a dolog jobban végződött, mint re­méltük volna. A kormányzóné oly jólelkü volt, szívből megbocsátott. Aztán meindeniféléről beszélgettünk: divatról, színházakról, jótékony­ságról, stb. Erkölcsi szempontból a férjünknek nem lett volna szabad minket az estélyre elereszteni, azonban észszerű szempontból igen S mi el is mentünk, kitünően mulattunk és táncoltunk. A kor­mányzóné roppant barátságos volt hozzánk s nem is mutatta, mintha a csínyre emlékeznék^ Én pedig levontam a tanulságot az esetből és azóta a legszigo­rúbban szem előtt tartom, hogy: — Ne hazudj!

Next

/
Thumbnails
Contents