Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-18 / 20. szám

XIII. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM.

NEW YORK, N. Y. 1912 MÁJUS 18,

VOL. XIII. NO. 20,

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879.

TARTSUNK ÖSSZE.

Ez a pár sor nem akar sem támadás, sem védekezés lenni. Csak a tényeket akarja felsorolni és rámutatni arra, hogy , milyen tisztelet illetné meg az amerikai magyar reformátusságot, hogy milyen dicsőség és közbecsülés lenne az osztályrésze, ha az egész amerikai magyar refor- mátusság egy táborban lenne.

Nem akarunk ez alkalommal az oktalan és céltalan állítólag hazafias és állítólag hazafiatlan megkülönböztetésekről beszélni, hisz az teljesen mindegy, hogy az amerikai egyházközségek akár otthonról, akár az amerikai egyházaktól kapják-e a támogatást, a segélyt, mert csak az a fő, hogy egyházközségeink hitünket ápolják, híveinket gyarapítsák és hogy magyar nyelven dicsérjék az Urat.

Ne beszéljünk most sem “csatlakozott” vagy “nem csatlakozott” egyházakról, hanem nézzük meg közelebbről, hogy mi mindent érhetne el az amerikai magyar reformátusság, ha félretéve a megkülönböztető jelzéseket, csak egyedül reformátusnak vallaná magát, még pedig olyan reformátusnak, aki, mint egy ember, határozott célokért küzd, vallásának ápolásáért és a saját maga jólétének előmozdításáért.

Ha az amerikai magyar reformátusság számát csak a minimálisra is tesszük, akkor is elmondhatjuk, hogy 3—4 nagy várost benépesitnénk mi magunk. Szóval meglehetősen nagy számmal élünk itt

Amerikában. Sajnos az itteni magyarság legnagyobb része, másként értelmezi a Szabadságot, mint azt Amerika függetlenségének kivivői tették. Itt a magyar embert megszéditi a Szabadság; azt hiszi, hogy a Szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, s igy hazulról hozott jótulajdonságait leveti, a rossz tulajdonságot pedig úgy megnöveli, hogy a józan életű, Istent félő egyszerű magyar földművesekből itt a “Szabadság hazájában” dologkerülő, korcsmát szerető, Istent káromló ember lesz. A hazulról ide kijött magyarság, s igy magyar reformátusság két harmad része igy lett itt az idegenben templomkerülő pogánynyá.

Istennek hála egy része hittestvéreinknek még híven ápolja a magával hozott jó tulajdonságokat és Istent szerető, egyházát támogató maradt itt az idegenben. A magyar reformátusságnak ez a része még mindig elég tekintélyes számmal bírna ahhoz, hogy összetartásával bebizonyítaná, hogy minden dicséretre és minden tiszteletre méltó, és hogy nagy jövőnek néz elébe.

Összetartás. Biz ez igen szép szó. És még sem létezik. Az a maroknyi reformátusság, amely szétszórtan él uj hazájában, valóságos gyűlölködésével, ellenségeskedésével rontja egymás erkölcseit. Hogy is lehetne másként! Hisz vannak olyan egyházak, amelyek “csatlakozottak”, vagyis otthonról, Magyarországróló kapják a

hitéletük fejlesztéséhez szükséges támogatást. Viszont vannak olyanok, amelyek az amerikai testvéregyházaktól kapják a segélyt. Mindannyian pedig azért kapják a támogatásokat, hogy békében, szeretettel éljenek és gyűlölködés helyett, a vallásos érzület ápolását, a hit iránti szeretet ébrentartását oltsák a szivekbe.

Igen ám, de, hogy legyen akkor a hívek szivében szeretet, hogy legyen szivökben bizalom, amikor nem egyformán reformátusnak tekintik őket, hanem aszerint lesznek osztályozva, ahogy az egyházuk csatlakozott vagy nem csatlakozott.

Pedig a szeretetnek, az összetartásnak, az egymás megbecsülésének legkönnyebb útja lenne, ha az egyházak egy táborban lennének. Akkor a gyülölség helyét nyomban a szeretet váltanná fel.

Mindez pedig nem igy van. Az egyik tábor vad gyülöltséggel nézi a másik szeretetteljes munkáját, holott az a másik csak egy testvéri kézszoritásra vár, hogy keblére ölelhesse azokat, a kik semmivel sem különb reformátusok és semmivel sem jobb magyarok, mint amazok.

Ne késsen tehát soká az a kézszoritás, amely bennünket, reformátusokat egy táborba gyűjt, ne késsen soká az az idő, midőn összetartásunk becsülést és tiszteletet parancsol.

Hisszük, hogy ez az idő mielőbb el fog jönni.

És kérjük Istenünket, hogy ez legyen meg mielőbb.

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON Felelös szerkesztő: ’HARSAKÍY1 LÁSZLÓ PUBLISHED EVERY SATURDAY.