Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-30 / 52. szám
XII. évfolyam Megjelenik minden szombaton. Published Weekly on Saturday. 52. sz. NEW YORK, N. Y., 1911 DECEMBER 30. Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879. Felelős szerkesztő: HARSÁNY! LÁSZLÓ, new yorki ref. lelkész. AZ ÉV VÉGÉN. Sírja szélén áll a vén idő, őszbe csavarodott fejével. A nap is halvány arccal lassan halad s nagyokat alszik rövid útja után. Elfolytak az év napjai is, mint a siető habok s többé vissza' nem térnek. Mintha csak füst és pára lettek volna. Ugv tetszik, hogy csak imént virrasz- tánk az uj esztendő bölcsőjénél remény s kétség között s már is temetésre készülünk. Nagyapó lett az év, egyik lába már is a sírban. Arcán a játszi-mosoly helyén halál pir, az élet rózsái helyén jégvirágok. A ki annyi örömet és reményt eltemetett, megásta magának is a sirt. Valóban olyan az idő, mint a mesebeli sas: megvénül és megifjodik. Ez az esztendő is milyen ártatlanul feküdt bölcsőjében, bogy mosolygott mindnyájunk felé! Mosolygásában biztatást láttunk. Szivünk hevesen dobogott. Keblünkben egy egész tavaszt hordozónk. Öröm s remény virágaival pomp,ázott lelkünk mezeje s a bánat árnyéka nem volt arcunkon látható, mert hallottuk az Ur eme szavait: “Ne félj, én megsegitlek téged” (Ezs. 43.13). Isten részekre osztotta az időt, hogy az egymás után következő napok prédikálják nekünk az igét bőséggel. Isten tanít minket napjaink megszámlálására, hogy járhassunk bölcs szívvel. A mi meny- nyei Atyánk, ki felette áll minden időnek, kiben változásnak még árnyéka. sincsen, változásokat rendelt élőnkbe, hogy legyenek azok életünk vándor utjának fordulópontjai. Minden fordulónál uj pihenés, uj biztatás, uj remény, uj erő forrása. Minden forduló uj iskola. Álljunk meg egy kissé a búcsúzó esztendőnél. Mi volt ez az esztendői Szenvedések hosszú láncolata, vagy szerencsének édes napjai? Serény munkának izzasztó napjai, vagy a gyönyörűségnek lenge fu- vaíma? Bölcsőjében mosolygott reánk, mint kedves gyermek s végén nem volt-e sűrű fátyol bágyadt szemén, nem öltözött-e nehéz gyászruhába? — Megállunk ez év halálos ágyánál, de ki tudná megszámlálni a gondolatokat, megmérni az érzelmeket?! Nem voltak-e csalfák a reményvirágok, melyeket az örök szeretet sugára nyitott szivünkbe? Nem volt-e csalfa a szó, mely mint égi szózat oly édesen zengett: “Ne félj, én megsegitlek téged”? Van-e. vannak-e keblek, melyekben most megzendiil a zsoltáriró szava: “Az Ur nz én erősségem és az én pajzsom, ő benne bízott az én szivem. (28 Zsolt. 7.) Láttuk az idén is a tavasz pompáját, a nyár áldását. Bércnek- völgynek kinyillott virága, éneklő madárnak megzendült éneke. A természet keble nem volt meddő, nem zárultak be az ég csatornái. Ez éven megerősítetted kenyérrel a mi szivünket. — Sok volt a munka, a tenni való, mit ez év vállaink- ra mért? — hála neked Atyánk, hogy nem engedted elfelejtenünk a munka eszközét, hála neked, hogy ismét bizonyságot tettél előttünk, hogy a tétlenség halál, a munka élet. Sok és nehéz volt a küzdelem, mit ez év hozott, — hála neked Istenünk, hogy küzdelmekkel edzéd lelkünket, hogy megtanultuk: küzdés az ember célja. A felhő villámokat szórt, az ár rombolva rohant, hála néked, hogy földünket általa megkövéritetted. Jöttek a szenvedés árjai, látogatásod nehéz napjai, a dúló fájdalmak, — hála néked, hogy adtál erőt, nagyobbat a fájdalomnál. Sok háztól kidőlt a támasz, eltört a kenyérnek botja,- hála neked Atvánk, hogy mindennap több és több házba vesznek örömet a szeretet angyalai .... Az esztendő elzugott felettünk, mi állunk. Az idő megvénült, bennünk ifjú a láng, mely Te érted lobog, óh Örökkévaló. Bizony Te vagy, Uram, a mi erősségünk és
