Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-23 / 51. szám
51. sz. 1911 december 23. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 5 A BOLDOGSÁG. — Karácsonyi történet. — Irta: Kovács Endre. Az öreg tiszteletes, meg a káplánja -csendben sakkozgattak a kályha mellett. Lassan folyt a játék, meggondoltan mozditgatták ide-oda a stakkfigurákat. A káplán: éfpen egy cselfogást eszelt ki, ösz- szevonta szemöldökét s aztán hirtelen előre tolta futóját. Ekkor diadalmas mosol ylyal vetette fel tekintetét főnökére, de a káröröm kudarcot vallott, az öreg pap ugyanis csendben elszunnyadt. Jóságos arca nyugodt boldogságtól sugárzott, tisztes ősz feje oldalvást dőlt. A káplán várt egy 'ideig, aztán csendesen 'hátratolva székét, felkelt és az ablakhoz imént. Félrevonta a függönyöket s kinézett a sötét éjszakába. Csatakos, fekete karácsony volt, az ut-cla csillogott az esőtől. A templom magas tetejéről hangos esurgással futott alá a csatornákban az esőviz. Egész álló nap zuhogott la zápor és estére sűrű köd ereszkedett alá. Cs'ák a legközelebbi épületig, a templomig lelhetett látni, amelynek ódon falait már sok eső és vihar verhette. A káplán visszafordult az ablaktól ; azon át se volt vigasztalóbb a kép, mint idebenn. Erős füstfelhő terjengett a szobában. Az öreg tiszteletessel való sakkjátszma mindig bóliskolással végződik, melyből csakis jó félóra múlva szokott felébredni, rendesen e szavakkal: — II|aj, haj, elálmosodtunk. Azután aludni mennek. Ez a megszokott életmód, mely már talán nem is lehetett volna másként. De ma este máskép történt. Az öreg tiszteletes, a mint felébredt, szokása ellenére nem sóhajtott, hanem ilgy szólt: — No, nem folytatjuk, amice!? ... — Hagyjuk ábbU, uramhátyám, szabadkozott akáplán. Ma este nem nagy kedvem van játszani. — Helyes, helyes, dörmögött az öreg, de hát mit csináljunk? A káplán mosolygott. — Olyan különösen érrzem magamat. iMinthja beteg volnék. Ezen a napon, melyet a Mindenható a boldogság és szeretet napjának teremtett, egy kis boldogságot szeretnék látni. Nem zúgolódom, meg vagyok elégedve, de ma mégis úgy érzem, mintha hiányzanék valami a lel- kernből, valami, amit nem tudok szóval kifejezni. Szeretnék egy nagyon boldog embert vagy családot látni. :—. Szép Öntől, — mosolygott az öreg, — hogy igy tud érezni. Karácsony a család ünnepe. Vannak itt rokonai? — Vannak, la Sip-utcában laknak, egy Bodnár nevű család. iN-em veszi urambá- tyám tőlem rossz néven:, ha most felkeresem őket. Szerény, becsületes emberek. Az apa ráktárnok a vasúti állomáson. . . Ha tehát ma kivételesen abba hagynók a játékot ... — Menjen, fiam, — szólt az öreg tisz- teletes ásitva, — látogassa meg őket. Én addig olvasgatok. A Bodhár családnak a városnak egy a vasút mentéiben levő szélső házában lakott, ahol már még a petróleum lámpák is nagyon ritkán vannak az utcán felállítva és a házőrző ebek szlabadön járnak. A Bodnár család alig fél éve, hogy e városban lakik.. Szép öt egészséges leány- gyermek, egy-egy rózsaszínű angyal, játszik, szaladgál az udvaron. Az öreg pi- pázgatvla úgy el-elnézegeti őket az ablakon át. Bodnár szorgalmas fürge ember. Mindig tiszta, minidig pontos. Fellebvalói- nak sohasem adott okot a panaszra. ő magja, is látszólag meg volt elégedve sorsával. A felesége törékeny, gyenge asszony volt, aki nagyon szerette öreg férjét !és bálványozta gyermekeit. Az ember azt hitte volna, hogy nem tud maga egy hasáb fát a tűzre tenni, pedig haj- njaillbani kelt, örökké talpon volt, mint a háznak valóságos lelke és késő este is, mikor már csend borait a kis házra, még akkor is talált rendezgetni valót a gyermekek után. Hová lett volna ez a család nélküle? Bodnár úgy szerette feleségét, mint az asszony őt. Együtt eltöltött életüknek cslak egy nehéz órája volt. Csaknem két évvel ezelőtt a legszebb a legnagyobb» leányuk elbukott. Hogy történt s hogy »nem, máig titok v°lt a család előtt s talán nem derül ki soha, ha í Eszter, a leány, aki sok tekintetben az [ ányja erősségét és szívósságát örökölte, maga meg nem mondta volna. A lelki- ismeret (bántotta s azonfelül az apja tisztes ősz feje. Csodálatos leány volt, gyenge, sápadt, de sok dologban mód nélkül becsületes. Azt kellett hinni, hogy a bukás nála nem bűn, hanem betegség, Istencsapása, melynek mindannyian ki vagyunk téve. Sírás és könyörgés nélkül vallo-bt be mindent s azután — elment az apai háztól. Ez a csapás talapjában renditette meg a derék családot. Az apa, kinek a »becsületességbe és tisztességbe vetett hite is megingott, napokig beteg volt, nem látott, .támkdygott, félrebeszélt. Végtelen utálat szállta meg az emberek s a világ iránt. Tiszta, beccsületben megöszült lelkét egy rossz gondbllait sötétítette el, az, hogy becsület, tisztesség mind csak véletlen, amit a sors kegye dob öledbe. Állandó becsület, tisztesség nincs senkiiben. Ilyen felfogással »nézte ettől fogva a világot. Ezekben a sötét, keserves napokban, elpusztult volna az ftp a, el az egész háznép az asszony nélkül. Érezte Bodhár, hogy végtelen adóssággal tartozik e gyermek lelkületű nőnek, aki panasz szó nélkül tűrt, öregedett és elbetegesed'ett. A fájdalom miatt apránként árnyékká lett s »úgy érezte, hogy nem sokáig birja a földi lét küzdelmeit. A legutolsó karácsony esővel, köddel, széllel köszöntött be. Az asszony lázban volt: a csukott ajtókon át is érezte a ködöt, mely a kő nehézségével feküdt gyeu- ge tüdejére. Fáradt volt és álmos, örökké álmos. Úgy vánszorgo-tt az egyik széktől a másikig, keresve az akaratát, melylyel leküzdhesse gyengeségét. Az akarat azonban elrejtőzött, vagy el is tűnt, magára hagyta. Az arca méltósá- gos és átszellemült, amilyen soha nem volt. Egy ideig sirt, azután összeszedte magát és sorra csókolta öt szőke, szép gyermekét. A ruha szekrényhez ment s kikeresett onnét egy kis könyvet. A naplója volt, melyet férjhezmenetele óta irt .Nagyjából végig nézte, néhány lapját megcsó- kO'Ita, azután oda adta a legkisebb arany- hajú angyalnak és beküldte vele az apjához. ő maga leült a többi gyermek közé és játszani kezdett velük. Bodnár épen a szegényes karácsonyi ajándékoiktat rakosgatta, mikor a kis gyermek nesztelenül lépett be és odaadta a könyvet. Az apa felnyitotta az első- lapját. A felesége naplója volt. Valami csöndes megilletődés szállotta »meg, a- mint a sárgult papírlapra nézett, amelyen legelőbb fel volt írva esküvőjök ideje. Aztán az ablakhoz közelebb ment és elkezdte a naplót olvasni. iSzeme előtt a múlt képei elevenedtek fel; a szenvedések, a kettőzött munka évei. Látta a szerény kis lakást, melyben fázott fecskék módjára húzták meg magukat. Aztán a kétségbeesés napjai, mikor rnünka után szaladt s nem akadt egy falat kenyérre sehol. Rideg emberek, kegyetlen házak vették körül, ahová nem bocsátották be, míg otthon egy szőke kis gyermek mosolygott öntudatlanul boldogan. Ez volt (a»z első: Eszter. A mint visszaemlékezett a parányi bölcsőre, melyet csókjaikkal halmoztak el mind a ketten és a könyv sárgult levelei »közül
