Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-09 / 49. szám

XII. évfolyam Megjelenik minden szombaton. Published Weekly on Saturday. 49. s

NEW YORK, N. Y., 1911 DECEMBER 9.

Entered as second-class mater Oct. 28, 1910 at the Post Office at New York, N. Y., under the act of March 3, 1879.

Felelős szerkesztő: HARSÄNYI LÁSZLÓ, new yorki ref. lelkész.

Az önzetlen jótékonyság.

Igaz ember aki egyházának hűséges fia, nem vár ösztökélésre, a mely jótékonyságra buzdítja, hanem cselekszi a jót magáért a jóért, lelki szükségből. Ha lehetséges volna például százezer halódó gazdagot, amielőtt általlépnék azok a halál kapujának küszöbét, affelől megszavaztatni, mi szerezte meg nekik életük folyásában a legiga- zabb gyönyörűséget, nem akadna egyetlen egy sem, aki mást válaszolna, mint, hogy a jó gyakorlása. Az épen istenien eredendő tartalma a jótevésnek, hogy nemcsak annak szolgál örömére, akivel elkövetik, de annak is, aki elköveti.

Volt egyszer egy király, aki azt Íratta föl egy kórházra, hogy az emberek hiúságából emelték azt az épületet az emberek javára. Rendjeleket, cifra pléh darabokat osztogatott ez a király gazdag embereknek és ez volt azért az ár, hogy a gazdagok a kórház javára adakoztak. Jótevésüknek az eredményén, való igaz, nem változtatott, hogy annak indító oka a hiúság volt, de való igaz az is, hogy az igaz megelégedettség gyönyörű virágai csak az önzetlen jótevés nyomában fakadnak az emberi lélekben. És ez nemcsak szólásmondás, mert elérkezik a hiúságból, önző érdekből jótékonykodók számára persze rossz elbeszélések szerint

az idő, amikor lelki szükségét érzik, hogy megjelenjenek biráik, a lelki- ismeret előtt és ezen a számonkérő- széken megszólal bennük a lélek szava, hogy nem a jóért magáért, de a maguk önös érdekeik kielégítése végett művelték a jót. Akik számára művelték, azok talán nem tudják és nem érzik ezt, de tudja és érzi az önző jótevő. És ez az, ami lelkének fájdalmat okoz.

Valami csodálatosan meleg sugár árad széjjel a világ minden tájéka felé egy jelentéktelennek látszó kis esetből, amelynek színhelye Berlin, egyik szereplője egy gazdag kereskedő, a másik pedig a német császár. Ennek a Simon nevű gazdag, de egyszerű kereskedőnek, aki egész életében egész ember volt, mert jó ember volt, valami magas kitüntetést akart adni a német császár, olyan kitüntetést, amelylyel oh de hány hiú ember szive vágyának a netovábbja az exellenciás címzés jár. Jutalom lett volna a kitüntetés a kereskedő évtizedek óta ismert jótékonyságáért. A gazdag jó ember talán elmosolyodott, hogy neki titulust akarnak adni, talán elkeseredett, hogy titulussal akarják “megfizetni”, amiért nem jár fizetség: és szerényen, de határozottan elhárította magától a kitüntetést. Erre annak kellett volna következnie,

hogy a hatalmas uralkodó megneheztelt arra az alattvalójára, aki az ő kegyének megnyilvánitását vissza merészelte utasítani: — de nem e szerint a rossz elbeszélések sezrint történt. Talán megfogta az uralkodó lelkét, hogy ime, amiért százezrek és milliók vívnak ostoba harcot, azt ez az egész ember akkor is visszautasítja, amikor tálcán viszik elébe: az ilyen ember az ember, akire nem neheztelni kell, de tisztelegni előtte. És az történt, hogy a német császár melegen megrázta a kereskedő kezét,

Aki ebben példázatot lát —: annak is igaza van. Hogy az a jótékonyság, amely kívül esik az önzés bármely formájának a határain, nemcsak magának a jótevőnek a legtartalmasabb gyönyörsüége, de a bíráló ítélete szerint is a legnemesebb cselekedet. És, amit legelőször kellett volna említeni, (de hiszen Isten, bárhová kerüljön is a sorrendben, úgyis mindig a legelső) : Istennek is a legtetszöbb a jónak az a művelése, amelyhez nem tapad az önzés semmilyen szála.

Gondoljunk arra, hogy egykor visszatekintünk életünk folyására és gondoljunk arra, hogy fenséges megkönnyebbülés lesz, ha ezen a visszapilantáson ott látjuk múltúnkban az önzetlen jótékonyságot, ..