Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-26 / 34. szám
34 sz. 1911 augusztus 26. 9 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja isioA Z EZÜSTBANY A.^si V, — U-gy rémlik, mintha az imént azt mondta volna kigyelmed, hogy egytől-egyig szegények a falubeliek — jegyezte meg a király abban a hiszemben, hogy .ez az ember jóformán maga se tudja, mit fecseg. — Igaz, pedig lelkipásztoruk se módosabb, mint bármelyikük. De ha felséged kegyes lesz egy kicsinyég meghallgatni majd elmondom, hogyan lehetséges mégis, hogy gyámolithatja a lelkipásztor. — Csak folytassa — biztatta a király. — Úgy látszik, kegyelmednek nem esik annyira nehezére a beszéd, mint odakiinn barátainak és szomszédainak; ők nyilván sohase lesznek készen a felelettel. — Nem oly könnyű dolog felelni a királynak. Tartóik tőle, hogy majd végre is a lelkipásztornak kell válaszolnia a többi helyett. A király keresztbe tette a lábait s mélyen belesüppedt a karszékbe. Karjait összefonva, vállára hajtotta a fejét. — Csak kezdje el kigyelmed — mondta olyan hangon, mintha máris szunyókálna. — Egyszer öt idevaló ember jávor- szarvast vadászni ment az erdőbe — kezdte a lelkész. — Az előbb említett lelkipásztor. két katona, Olof és Erik Svaerd. a falubeli vendéglős, még egy Izrael Per Pers- son nevű földmives. — Sohse törje magát kigyelmed annyi név felsorolásával. ■■— Jó vadászok voltak, szerencsések is különben. Ám ezen a napon hiába járták az erdőt, mit se lőttek. Végre abbahagyták a vadászást és letelepedtek csevegni. Arról beszélgettek, hogy a nagy kiterjedésű erdőben nincs egy talpalatnyi művelhető terület. csupa szikla meg mocsár az egész. Mostoha volt hozzánk a teremtő, mikor ily koldus vidékre telepitett. Másutt meglépe- sedhetik, tejben-vajban uszhatik az ember: itt elég megkeresnünk a mindennapi kenyerünket! A lelkész megállt egy kic'sinyég, azon tűnődve: vájjon hallgatja-e a király? De a felséges ur megmozditóttá a kis ujját, ébrenléte jeléül. — A vadászok beszélgetése közben észrevette a lelkipásztor, véletlenül félrerugva lábával a mohát, hogy valami csillog a szik Iák között. Furcsa egy hegység, gondolta s még egy kis csomói mohát félrelökött. Majd felemelt egy mohához tapadt követ. Az is úgy ragyogott, akár a többi. Csaknem ólom? mondta. Erre felugráltak a társai is. Puskájuk agyával félrepiszkálták a mohát s egész jól láthatták, hogy széles érc-ér szeli át a kövezetét. Mi lehet? Mit gondoltok? kérdezte a lelkipásztor. A vadászok szétfejtettek néhány kőréteget s beharap tak. — Legalább is ólom, vagy ha nem, hát horgany, mondogatták. — És az egész hegység tele van vele, toldotta meg a vendéglős. A mint a lelkész ideért az elbeszélésben, észre lehetett venni, hogy a király feje kissé felemelkedik s az egyik szeme kinyílik. — Tudja kigyelmed, hogy ezek közül az emberek közül egyik se ért se az érchez, se a kőihőz? — kérdezte. — Tudom, egyik se értett hozzá — felelt a lelkész. A királynak újra lekonyult a feje s lezárult a szeme. — Nagyon megörült a lelkipásztor is, meg a társai is — folytatta a lelkész, ügyet se vetve a király közönyösségére. — Azt hitték, kincsre bukkantak s meg- gazdagosznak ők is, meg az ivadékok is, Nem kell többé dolgoznom! mondta az egyikük- Egész héten lophatom a napot s vasárnajponként aranyos hintón mehetek a templomba! Különben értelmes emberek voltak, de a nagy lelet elkapta őket s úgy beszéltek, akár a gyerekek. Annyi meggondolásuk mégis volt, hogy visszatéve a mohát, elrejtették a kincset- Aztán jól megjegyezték a helyet s hazatértek. Mielőtt elváltak volna, elhatározták, hogy a lelkipásztor elmegy majd Falunba megkérdezni a bányakapitánytól: miféle érc a lelet? És mennél hamarább visszatér.-.Addig pedijg becsületszavukat adják, hogy nem árulják el senki emberfiának az érc hollétét. A király feje megint lekonyult kissé, de egy szóval se szakította félbe az elbeszélőt. Úgy látszott, azt hitte, csakugyan valami fontos mondanivalója van, hogy ennyire nem törődik a közönyösségével. — A lelkipásztor hát utrakelt, néhány próbakő a zsebében. Az 5 szive is repesett, akár a társaié, hogy milyen gazdag ember lesz majd belőle- Eszébe jutott, hogy a lelkészlakot át akarta alakítani, mert most olyan mint holmi pórkalyiba. Aztán a prépost leányát, a szive választottját is szerette volna feleségül venni- Eddig azt gondolta, nem győzi kivárni. Mert szegény volt, se hire, se neve s tudta, hogy csak hosszú idő után küzdhetné fel magát olyan állásba, melyre megnősülhetne. A lelki- pásztor két nap alatt tette meg az utat Falunba, egy napig meg ott kellett vesztegelnie, céltalanul bolyongva, mert a bányakapitány nem volt odahaza, máshoz pedig nem mert fordulni. Végre. beszélhetett a bányakapitánnyal. Meg mutatta neki az ércet. Kezébe vette- Először megvizsgálta ő, aztán a lelki- pásztor. a lelkipásztor elbeszélte, hogy a saját gyülekezetében bukkant rá a sziklák közt s azt hiszi: ólom. “Nem ólom”, mondta a bányakaipitány. “Hát talán horgany?” kérdezte a lelkipásztor. “Az sem.” — A lelkipászornak úgy tetszett, füstbe ment minden reménysége. Sohse csüggedt el ennyire“Sok ilyen kő van a gyülekezetetekben?” tudakozta a bányakapitány. “Egy egész hegység”, mondta a lelkipásztor— Erre a bányakapitány odalépett hozzá s megveregetve a vállát, igy szólt: “Iparkodjatok hát kihasználni, hogy hasznotok legyen belőle magatoknak is, meg az országnak is, mert ez az érc — ezüst!” “E-züst?” hebegte a lelkipásztor. “E-züst?” — A bány^kapitány megmagyarázta, mit kell tennie, hogy a tulajdonjogot megszerezhesse a bányára s ellátta sok jó tanácscsal. De a lelkipásztor nem figyelt reá, csak állt a helyén, kóválygott a feje- Hihetetlen, gondolta, hogy egy egész ezüsthegység volna a szegény gyű lekezetében s reá várna a kiaknázása. A király hevesen felütötte a fejét- A lelkész félbeszakította a mondókáját— Nyilván az történt, — jegyezte meg a király — hogy mikor hazatérve hozzálátott a hegy kiaknázásához, akkor jött rá, hogy becsapta a bányakapitány. — Dehogy, a bányakapitánvnem csap ta bt — nyugtatta meg a lelkész. — Csak folytassa kigyelmed — nógatta a király s megint elhelyezkedve a karszékében, tovább figyelt. — Mikor aztán a lelkipásztor hazaérve végigment a falun a kocsiján, — folytatta a lelkész — első dolga volt értesíteni a társait, mily becses kincsre bukkantak. És a Stens Stensson vendéglős háza mellett elmenőben feltette magában, hogy befordul hozzá s tudatja vele, hogy a lelet: ezüst. De a kapuban megállva, látta, hogy gyászlepel függ az ablakok előtt s leszeldelt fenyőgalyas ut vezet fel a lépcsőre. “Ki halt meg ebben a házban?” kérdezte a lelkipásztor a kerítéshez támaszkodó gyerkőctől. —
