Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-08-12 / 32. szám
32 sz. 1911. Augusztus 12. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 9 oldal AZ ÖZVEGY ASSZONY CIFRA LÁNYA A faluvégen, — persze az alvégen, — lakott egy özvegyasszony a bét eladó leányával. Az alvégen lakott, mivelhogy a felvégre nem is illett volna az ö kis kunyhója. A felvégen a bíró háza terpeszkedett, pöfögő, kevéily kéményével, piros cseréptetejével. Mellette sorban, végesvégig az utcán a módos gazdák házai. Tükör az ablak, függöny is lóg belülről, a kapu maga is nagyobb, mint az özvegyasszony kunyhója. Jó annak ott az alvégen, ahiol a többi nádfedeles ki nem nézi maga közül. Bizony, bizony az özvegyasszonynak nem volt ok kincse a ládafiában, de volt egy olyan tündészép lánya, amilyen hetedhét országon sem akadt, nemhogy a faluban. A biró fia is elvette volna feleségül, de a leány rá se hede- ritett— No ugyan, biró fia! — gondolta magában. — Az ő szépsége többet érdemel ! Királyfira várt, valami szépségesszép királyfira, aki egy napon csak ott terem egy üveges hintóbán a ház előtt és az ujjára huzza a karikagyűrűt. Az lesz az ő hozzá való párja! És, lássatok csudát, lelkeim! Valósággal úgy történt, ahogy a szép leány elgondolta. Egy napon csak előterem valahonnét egy aranyos-üveges hintó, a bakján a kocsis, csupa arany paszo- mánt a ruhája, majd megvakul az ember, ha rápillant. Hátul a kapaszkodón két kis szerecsen inas piros lajbi- ban, ami szintén arannyal van varro- gatva. Az arcuk olyan fekete, mint a suviksz, az violt iám a valami! Ahány gyerek az alvégen, mind odasereglett s a Csiré prímás fia cigánykereket hányt örömében, mert rokonoknak nézte a feketeképüeket. De a java még csak ezután jött! A kocsi mellől lepattan egy csupaszképü s kinyitja a kocsi ajtaját. Turné is látta, Dobosné is. /Selyemruhában, forgó- tollas kalpag a fején, kilépett a kocsiból egy szépséges-szép királyfi. Körülnézett és, — igy volt, ahogy mondom, — azt miondja egy kis lánynak, aki rá- bámészíkodott: — Hallod-e, hé, itt lakik-e az az őz* vegyasszony, akinek az a szépségesszép lánya van? A kis lány szégyelt felelni és a másik mögé bujt. — Doboséké, mond meg, — súgta onnétDe már kérdezni se kellett, mert ott termet maga az özvegyasszony a kapuban. — Tessék beljebb kerülni, tekintetes királyfi ur! — mondta kétrét hajolva. — Én vagyok az az özvegyasszony, de én ám! A (királyfi belépett a kapun és mi- kio meglátta a szép, barátságos kis udvart, aglé'dába sorakozó akácfáikkal, közepén a gémes kuttal, megelégedett ten mosolygott. Mosolyoghatott is, gyemekeim, mert ha szegényes volt is az özvegyasszony portája, de annál jobban ragyogott a tisztaságtól. A ház fala frissen meszelve, a folyosó előtt egy tenyérnyi kertecske, amiben viola ontja az illatot, sarkantyuvirág sár- gálik és árvácskák nézegetnek fölfelé bársonyos szeműikkel. A léckerítést vadpiszke-bokor fedi, az apró mézédes illatú, sárga virágfejek fölött döngi- csélnek a méhek. Mázas bögrék a léceken, mind ragyog, ahogy a nap rátüz. Látszik, hogy nemrég mosogatták tisztára. — A kelmed lánya nemcsak szép, hanem dolgos is, — mondta a királyfi, ahogy kinyitja a folyosó faajtaját. — Jó lenne ilyen asszony az én portámra. — Bizony úgy igaz, téns királyfi, csak úgy ég az én lányom kezében a dolog, — szólt az özvegyasszonyügy is violt, ahogy mondta. A hiba csaik az volt, hogy a dolgos, a tűzről pattant, aki nem sajnálta karcsú derekát dologban hajlongatni, puha kezét a meszelőnyéllel feltörni, az bizony az özvegyasszony másiklánya volt, a fia- talabik, a fogadott lánya. Észre se vette senki a másik mellett, pedig jövőre már ő is eladó sorba kerül. Hanem azért most még a kiskamarában a helye, kivált ha, mint most is, kérő állít be a házhoz. Elő se kerülne, ha hívnák is, mert nagyon szégyenlős. De hát mikor egy valóságos királyfi jött a házhoz, őt se hagyta nyugodni a kíváncsiság. Fölveszi a 'kurta, tisztára mosott ünneplő szoknyácskáját, a haját befonja két ágba és nesztelenül, akár egy kis macska surran be a szobába. A kályha mellé ül és türelmetlenül várja az özvegyasszony be-bekukkant az ajtónyitásnál: — Mindjárt jön a lányom, felséges királyfi, csak még a csokros-csattos ci-; pellőjét huzza! Majd megint: — Jön már a lelkem tüstént, most mosdik szagos szappannal! Megint nyílik az ajtó. — Csaik még egy-két pillanat, most szedi magára a csipkés szoknyáját! Telik-muldk az idő, előkerül az öz vegyasszony. — Jaj, csak még egy csöppet tessék váni, most fűzi, a gyönyörűm, az ing- vállát, elszakadt a füzőpántlika, futok a boltoshoz! Megint csak múlik az idő, királyfi csak vár, csak rakja unalmában hol * jobb lábát a balra, hnl a balt a jobbra, jártatja a tekintetét köröskörül a szobában, ig egyszer csak egakad a sze*- , a kis fogadott lányon, aki szégyenlősen húzódik a búbos mellé. Odainti magá hoz: — Hallod-e, hé, — kérdi, — vájjon mindég ilyen soká cifrázza magát ez a hires szép leány? — Ó kérem, nem baj az! — feleli a leány jószivüen, — hisz elvégezem én a a dolgát szívesen! Feltakaritom a házát, meghozom a vizet a kútról, megfőzöm az ételt s még dalolok is hozzá- De jó is hozzám anyámasszony, bárha csaik fogadott lánya vagyok. Szentmi- hálykor azt a rojtos kendőt vette ajándékba, meg ezt a szép piros csizmács- kát ni! A királyfi elmosolyodik, mert érti már a dologok állását. És nézi a kis piros csizmát a rojtos kendőt s a rojtos kendőben a kedves, fiatal arcot, a vidám, szelíd kék szemeket, amikből jóság és hűség sugárzik. Vájjon mi juthatott eszébe? Csöndesen megfogja a kis barna, munkától feltört kezet és vezeti az özvegyasszony fogadott lányát a takaros kis udvaron keresztül, — amelynek rendje, tisztasága az ő
