Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 30. szám
30 sz. 1911. Julius 29 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 9 oldal 3 ISTEN MEGTEHETI. 6 Egy kis visszaemlékezés. ‘Nagymamácska, most már az utazásodról kell gondolkoznunk! ’ ’ A nagymama csendesen csóválta a fejét, s kedves ragyogó szemeivel fölfelé nézett, mintha ott keresne feleletet. Igen, itt volt az ideje, hogy a nagymama utazásáról gondolkozzunk. Mert minden évben májusban, mikor odakiinn minden zöldült és virágozott, s az id'ő kezdett meleg lenni, ki szokott menni a poros városból nyári lakásába,egyik testvéremhez, a ki pap volt, s a hegyek közt lakott, hogy aztán onnét csak október végével térjen vissza kis szobácskájába, mely házunknak legcsendesebb, zuga volt. Igen; a nagymama szobája mindig tele volt napfénynyel. Mióta 79 éves korában megtalálta a Megváltót, azóta szivében szüntelenül napfény ragyogott; kisugárzott kék szemeiből, s ajkait dicsérte és hálára indította az Ur iránt, a kinek kegyelméből élt. így hát a nagymamácska szobájába még a legsötétebb téli napokban is napsugárban lehetett sütkérezni. Most már csaknem 85 éves volt s az utazás nehezére esett. De lélegzési nehézségei miatt még se mertük megpróbálni, hogy a forró nyarat a város fojtó poros levegőjében élje át s azért figyelmeztettük szeretettel: “Nagymamácska, molnár az utazásodról kell gondolkoznunk.'’ Másnap, mikor bementem hozzá, hogy együtt imádkozzunk, kész volt a felelet a kérdésre. “Tudod, gyermekem mindent megbeszéltem a Megváltóval. Ha május végéig megtartja az egészségemet, akkor elutazom, mert akkor meg is fog őrizni és oda- jutattni, — de — olyan nagyon kértem, hogy még hamarább vigyen haza — magához! megteheti ezt a kérésemet.” Körülbelül két hétig nem beszéltünk az utazásról. Levélben értekeztem a testvéremmel, a ki feleutig elébe, akart járni a nagymamának s megállapítottuk, hogy május 27-e lesz a legalkalmasabb nap az utazásra. Nagymamácska, ki a körülményekhez képest épen olyan egészséges és vidám volt, mint bármikor, beleegyezett, csakhogy hozzátette: “ő megteheti, hogy kérésemet meghallgassa.” Május 20-án, hat nappal az utazás előtt, elővettük az utazókosarat s megjegyeztük: “Nagymamácska, hála Istennek egészséges vagy, igy hát szépen lassan hozzáfogunk a pakoláshoz, mert már csak néhány nap van hátra.” Jól van gyermekem ha úgy alkarod, hát majd megmondom, mi mindent pakolj be, — már csak hat nap van hátra! — igen, igen — de — Jézus még hamarább is elvihet! Tudja mennyire vágyom reá, hogy ne utazzam máshová, csak a mennybe. Ő megteheti.” Másnap a nagymama egészen váratlanul megbetegedett. Az orvos megállapitotta; hogy tüdő- gyulladásba van. A mint ott állunk az ugya Körül, nagymamácska megható lián gon dúdolt: “Elmegyek, hadd megyek, Jézusom látni meg!” S mi készen is voltunk, hogy menni hagyjuk, könnyek közt ugyan _ de telve hálával és dicsérettel a nagy Isten iránt, kinek közellétét úgy éreztük. Két nap múlva javulás állt be. Mikor e fölött örömünket fejeztük ki, nagy mamáeska fájdalmasan mosolyogva szólt “Hát mégs meggyógyulok? Hiszen ha Isten akarja, az is jó lesz — de úgy szeretnék, úgy szeretnék már nála lenni! ” S örömtől ragyogó arccal gyermekdeden susogót: “Ő mégis hazavihet! Ő megteheti.” A láz megint emelkedett. Mikor kedves betegünk megsokallani látszott a hallgatást, másik szobából hallottam a mint hangosan imádkozott: “Óh, édes Megváltóm, Szabaditóm, miét várakoztatsz? Meddig Uram, meddig? Óh kérletk; mond meg a leányomnak, hogy miért kell ilyen soká vámom! ’ ’ S mikor szabad volt megmondanom drága mamácskámnak,hogy neki,akinek a várakozás mindig olyan nehezére esett, most bizonyára még ezt az egyet is meg kell tanulnia a Jézus iskolájában,— aktkor mintha fényözön futott volna végig arcán s ajkai ájtatosan susogták: “Köszönöm, édes Megváltóid, /köszönöm t Hát ez az oka! Jól van, várok, meg akarok tanulni várni.” Csendesen mosolyogva, mint a napsugár, feküdt ott aztán panasz nélkül, csak hálát adva, meg újra hálát adva. Betegsége ötödik napján — dacára hogy az orvos egyáltalán nem aggódott — nagymamácska még egyszer fölvette az úrvacsorát napfényes, virággal díszített szobájában. Bármilyen gyenge volt is, ragyogó arccal énekelte még el velünk kedvenc énekeit: “Fogjad kezem,” — “Lelkiünk hol találja a béke haja.,’ - és “Elmegyek, hadd megyek.” Délután egyre gyengébb lett, lélek; ete egyre rövidebb s késő este, mialatt mi azt énekeltük “Várjad én lelkem az Urat” — a drága nagymama csendesen ' elszenderedett, mint a fáradt gyermek, szelíden, nesztelenül. Jézus hazavitte, az utazás napjának előestéjén. Ő megteheti! Igen, Isten, a nagy Isten meghallgathatja benne bizó gyermekeinek legcsekélyebb kérését. Mindent teljesített, amire csak kérte a nagymamácska. Nem hosszú betegség — csak öt napig tartott, — nem földi utazás, hanem hazatérés a mennyei otthonba! Ő mindent megtehet! “Csodálatos Megváltó”, ez volt az a szó, mely utolsó óráiban újra meg újra elhagyta ajkait. Úgy van, csodálatos Megváltó. * mindent megtehet! EGYEDÜL ISTENÉ A DICSŐSÉG. Minden lépés, amit tészek, Minden munka, amit végzek, Minden öltés, melyet öleök, Minden fillér, mit elköltők, Hirdesse az Ur szerelmét, Dicsőítse nagy kegyelmét! A teher mind, amit hordok, Minden szó, melyet kimondok, A munkában töltött óra, S az is, mely hi nyugovóra Hirdesse az Ur szerelmét, Dicsőítse szent kegyelmét! Keblem minden szívverése, Munkám, melyre Isten elhitt Építse bár ezrek lelkit Vagy áldást kis körre hintsen, S rá csak néhány szem tekintsen Hirdesse az Ur szerelmét, Lelkem minden szenvedése, Az öröm, mit nyújt az élet, És a seb is, amely éget, Hirdesse az Ur szerein ét, Dicsőítse nagy kegyelmét! Dicsőítse nagy kegyelmét! Majd ha szivem végsőt dobban, Tört szemem fénye kilobban, S rám borul a csendes álom, Ne hirdessen mást halálom Csak az Urnák szent szerelmét Dicsőségét, nagy kegyelmét!
