Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 30. szám
HÁROM ÉJJELI LÁTOGATÓ. 10. oldal. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 30. sz. 1911. Julius 29. Kép a khinai missziói munkából. Éjszaka volt. Valamelyik nagy városban Khina belső részében bibliája mellett ült Istennek egy szolgája. Lloyd Edvárd (igy hívták) már négy év óta munkálkodott mint misszionárius ebben a tartományba minden említésre méltó eredmény nélkül. Mindaza sok lélek, melyeket még a pogányság éjjele tartott fogva, a lelkére nehezedett, s igy most is vigasztalást és erőt kert Istentől. Egyszerre halk kopogtatást hallott ajtaján; óvatosan kinyitotta azt s egy sötét alakot látott a földön fekve, s egy gyenge hang szólalt meg s kért meghallgattatást. “Jöjjön be!” szólt a misszionárius, fölismerve az alakban egy fiatal embert, a ki nemrégiben bibliát vásárolt. Székkel kínálta meg, de meglepetve látta, hogy az ifjú csak nagynehezen bir mászni, fölegyenesedni pedig nem képes. Önnek fájdalmai vannak!” kiáltott reápillantva a holthalvány arca, mely minden mozdulatánál vonaglott. “Mi történt? Kérem, beszélje el.” A misszionárius egy matracot húzott ki az ágyból, s a szerencsétlen ifjút reáfektette. “Azért jöttem, hogy kérjem önt, imádkozzék velem, mert” — s az ifjú halvány arca e szavaknál örömtől ragyogott, — “Isten megmutatta nekem szeretetét; egy szülött Fiát adta értem áldozatul s békességet adott szivembe. Egy évvel ezelőtt hallottam önt először erről beszélni. P-a- rátaim ugyan azt mondták, hogy mindez nem igaz. De én megvettem a mennyei Atya könyvét, s az Ő Lelke a" Ige által egyenesen a szivemhez szólt s ott visszhangra talált.” “S mit szóltak ehez rokonai?” kérdé a misszionárius, kezében tartva az ifjú kezét, s annak magasállásu apjára és bátyjára gondolva. “Oh azok nem értenek engem, s ki akarják belőlem verni ezeket az “uj eszméket” mint ők mondják. “És azért ütik és bántalmazzák önt, ugy-e bár?” “Kérem, ne itéle meg őket, hiszen nem tudják, mit cselekszenek” válaszolt az ifjú akit ismét heves fájdalmak gyötörtek. A misszionárius valami frissítőt adott neki, s fekhelyét lehetőleg kényelmessé tette. “Reggeli szürkület előtt otthon kell lennem, mert ismét haragudnának reám. De most beszéljünk IstenFiáról, a ki olyan sokat tett érettem.” Lloyd misszionárius az ifjú mellé ült, s mélyen meghatotta az, amit az Ur ezen, a pogányság sötétségben élő leiken véghezvitt, s az, hogy minő isteni világosság tört itt hatalmasan keresztül a sötétségen. “Nem, ez nem Isten akarata. Atyám és bátyám tudni akarják, hogy Megváltóm meg tud-e segíteni. S Ő azt Ígéri, hogy velem lesz, mint a hogy Dániellel és 1st várinál is volt. Van-e hát okom félni?” kiáltott diadalmasan. “De ha meg találják ölni?” “Az, a ki az utóbbi, borzasztó két hónap alatt velem volt, akkor sem fog elhagyni! Rokonaim, a kik félősnek ismernek, csodálkoznak, hogy olyan állhatatos maradok, de ők nem ismerik azt, a ki az lén erőm.” Napfelkölte előtt a misszionárius haza- segitette és az Ur kegyelmébe ajánlotta az ifjút. Lelke telve volt hálával, hogy az ifjú olyan erős volt a hitben, hogy még a halál gyötrelmei sem tántoríthatták meg. Több nap múlt el. Egy éjjel újra kopogtatnak a misszionárius ajtaján, s a múltkori ifjú szolgája lép be és jelenti: “Fiatal gazdám megparancsol a, hogy hírül hozzam önnek, hogy ő elment mennyei atyjához, s hogy most már minden jól van.” Néhány percnyi mély hallgatás követte vette ezt a híradást. “Sokat szenvedett? Bántalmazták?” Egy sóhajtással és igenlő fejbólintással hagyta helyben ezt a ikhinai; de egyúttal könyörgő mozdulattal tette ujját ajkára, kérve ezzel a misszionáriust, hogy el ne árulja. Aztán nesztelenül, mint a hogy jött, eltűnt a követ. Körülbelül egy évvel később újra kopogtatás hívja az ajtóhoz a misszionáriust. Első tekintetre megismeri a meghalt ifjú kínainak bátyját. Sokat imádkozott már azóta érte és atyjáért. “Jövök hogy közöljem önnel, hogy öcsém halála óta tanulmányoztam az önök vallásos könyvét, hogy meglássam, honnét vette öcsém az a rendkivüli erőt, hogy minden szenvedés közt állhatatos tudjon maradni. Később magáér a könyvért folytattam az olvasást, most pedig annak a kedvéért olvasom, a kiről szól, Jézus Krisz urnák, Isten Fiának kedvéért. Mert, Lloyd U'’ én ismerem és szeretem Őt, s azért jöttem, hogy megmondjam önnek, hogy neki akarok szolgálni. Most már tudom, ki szabadította meg öcsémet a halál- félelemtől, az, a ki azt mondja magáról: “ A ki én bennem hiszen, soha meg nem hal” őh tanítson meg, hogy jobban megismerjem Őt!” S most ez a férfi határozott keresztyén, s ugyanannak az Urnák szolgál, a iki szegény, természettől fogva félénk öcscsét hőssé tette, úgy hogy híven tudott róla bizonyságot tenni és, érette szenvedni. Mily sokszor megszégyenítik a pogányok a mi keresztyénneinket, a kik gyermek- ségöktől fogva hallják az igazságot, s közönyösek maradnak. Jó társaságban. Egy fiatal leányt, aki későn este kiséret nélkül ment hazafelé, megszólított egy könnyelmű fiatal gavallér: “Egyedül van a kisasszony?” — “Nem, uram” válaszolt a leány, s nyugodtan ment tovább. De úgy látom, mégis csak egyedül van” folytatá az ifjú s a leány mellett kezdett haladni. — “Nem vagyok egyedül” ismédé ez. “De hiszen senkit sem látok. Ki a kisérője?” “A mindenható Isten és angyalai. Soha sem vagyok egyedül”. Ez a nyíl szivén találta az urfit, aki e szavakkal ment odébb : “Ez túlságosan jó társaság számomra.” Csakhamar eltűnt a leány szemei elől, aki örömmel mehetett tovább utján jó társaságának kíséretében. Kár minden leány ilyen nyílt és örvendező bizonyságtételt tudna tenni, ha ilyen kétes “barát” közeledik hozzá. Nem egy ilyen akadna, a kit ez a bizonyságtétel megszégyenítené, s talán uj életre indítana. Felszólítás. Kérjük lapunk olvasóit, hogy ha az előfizetés árával hátralékban vannak, ne várják a felszólítást, hanem önként küldjék be hozzánk az előfizetési árat.
