Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-29 / 30. szám
30 sz. 1911. Julius 29. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 5. oldal. D EGY HITTUDÓS VALLOMÁSAI € Az ellenvetés nem állja ki a próbát. Isten akarata szerint működöm amaz erőkkel, melyeket ő e célból nekem adott, de tudatával vagyok annak, hogy azokkal azon korlátozott téren maradok, mely belátásomnak és eszközeimnek megfelel, így örömmel teszem meg a magamét, jól tudva, hogy az emberi cselekdet. Valami egészen más volna az, ha a mindenhatóságot szolgálatomba tudnám hajtani és annak eszközeivel működhetném. Akkor örömöm rémületté változnék, a végtelen tartalom feltétlenül szétrombolná a véges edényt. így egészen elszoktam attól a gondolattól, hogy az emberi esedezés befolyást gyakorolhat Isten működésére. Mégis kö- nyörgök Istenhez és ilyen könyörgés nélkül nem élhetnék el. Mert kell imádkoznom, kell Istennel beszélnem. Ha öt Atyának nevezm és az ö szeretetében való hitben, ő benne keresem szellemi életemnek alapját és célját, akkor ő vele meg szakitatlan érintkezésben kell állanom, lényemnek ö rá való szüntelen irányításban, mely imává lesz, mihelyt azt öntudatomba idézem. Ez az érintkezés pedig csak személyes lehet. Ha világos is előttem, hogy Isten több, mint személy, mégis csak személyesen érintkezhetem vele. Tudom, hogy emberileg beszélek, őazonban istenileg hall és válaszol. Mit beszélhetek vele? Ö minden, én semmi sem vagyok; ő a teljesség, én merő vágy vagyok. Én csak szivemet tárhatom fel, hogy az ő élete belém áradjon, én csak ama korlátlan vágyamat .fejezhetem ki, hogy az ő szelleme hasson át és vele egy legyek. Tehát kérésnek, határtalan kérésnek kell imámnak lenni, kérésnek, mely egyszersmind tökéletes odaadás és végtelen hála. E kérés pedig a szellemi javakra, a Szentlélekre irányul. És tudom, hogy ez nem hiábavaló kérés, mert ez magában hordja a meghall- gattatást. Itt a kérés és elfogadás Isten által akart összefüggésben áll, óhajtásom nem más, mint saját akaratomról való lemondás készsége. Nem akarok Reá hatással lenni, hogy akaratomat végrehajtsa, hanem feltárom magamt neki, hogy bennem működjék. így maradok emberi korlátáim közt, mert a végtelennel amaz összeköttetésbe lépek, melyet nekem kijelölt. VIII. A nyert belátás után soha sem lehetne olyan dolgokat kérnem, melyek a külélet- re tartoznak. Mindazonáltal ezt nem mellőzhetem. Akár a nevelés és szokás hathatós befolyásának tulajdonítsam, akár kiolthatatlan természetes hajlam az alapja: nem tehetek másként, egész vágyamat, mely szivemet mozgatja, ki kell Isten előtt öntenem. Jól tudom, hogy tulajdonképpen ellenmondás van abban: kérni, holott tudjuk, hogy azzal semmit se eszközölhetünk. De egy benső ösztön kényszerit erre, tennem kell, hogy megszerezzem ama nyugalmat és egyensúlyt, melyre a feladatokkal és zivatarokkal telt külső élethez való kölcsönös viszonyomban szükségem van. Erőlködjem-e? Úgy találom, hogy kedélyvilágunk nem egyszer ellenmondásban van ismertünkkel, a nélkül, hogy szükségesnek tartanók annak elnyomását. Miért lenne másként a vallásban? Ha Istent Atyámnak nevezem, miért ne beszéljek vele gyermekileg? Ha szükséglet annak a kimondása, a mi szivemet mozgásba hozza, miért fojtsam el azt magamban? Hiszen összes vallási képzeteink, még a legtisztultabbak is, nem mások, mint a kimondhatatlannak képei úgy, hogy az éles gondolkozás észreveszi az ellentétet. Elég, ha tudatával bírunk annak: ne dobjuk el a tartalmat az edény miatt. így nem erőlködöm ott, hol helyesebb felfogásmódhoz jutottam, de mindennapi vallásos életemnek megfelelő formát még nem találtam. Tudom, hogy imáimmal semmit se változtathatok Isten kormányzásán; de akarok imádkozni szivem szerint. Kiöntöm szivemet Isten előtt, ha az ínség szorongat és megmondom Neki, mire vágyom, noha csodát nem várok. Könyörgök azokért, kiket szeretek és esdve kérem a meny nyei Atyát, hogy ne vonja meg tőlök kegyelmét testi és szellemi téren, de arra távolról se gondolok, hogy erőtelen szavaim indítanák Istent a jóra. Különben is tudom, hogy sorsomat ki nem kerülhetem és még a legnehezebb körülmények között is szilárdan bizom Is tenben; de hát mint ember, a legjobbat remélem és bizalmam is ezt az alakot ölti magára és vérmes reménnyel tekint a jövőbe. Tudom, hogy Isten szent és az is marad, még ha a gonosznak jól vagy rosszul folyik is dolga és a szerencsétlenséget, melyet ennek cselekedetei eredményeznek, isteni büntetésként fogom fel. Tudom, hogy Isten nem cselekszik önkényesen és az ő tetteiről mégis folyvást úgy beszélek, mint az emberek tetteiről. Helytelen-e ez? Épp oly kevéssé nem az, mintha a nap felkeltéről és lenyugtá- ról beszélünk, noha tudjuk, hogy nem az forog a föld körül. Ha a nap valóságban egy helyen áll is, mi a látszat mellől nem tágítunk s egész életünk a legszorosabban összefügg e mindennapi jelenséggel. Éppen úgy vallásos életünk is össze van kötve olyan képzetekkel, melyek inkább Istenhez való viszonyunkat, mint az ő valóságos lényét fejezik ki. Eehet, hogy eljő az az idő, mikor az emberiség a végtelenről másképpen fog beszélni és vele másképpen fog érintkezni. Nem tudom. De ez idő még a jövő titka s azért a mellett maradok, a mi jelenben természetes. Csak ne legyünk a természetellenességnelc barátai. Elég, ha vallásos képzeteink tökéletlensége és ellenmondása felől tisztában vagyunk, káros tévelygésektől őrizkedünk és jámborságunkkal lehetőleg a lelkieken csüg- günk. De emberi természetünket és annak történeti fejlődését jogaiban kell hagynunk. R. Wimmer után: Székely Sándor, uniontowni ref. lelkész. ------------o------------Kegyelem a vesztőhelyen. Buenos- Ayresban ki kellett volna végezni három olaszt, kik egy Magno nevű földbirtokost meggyilkoltak és kiraboltak. Bár maga a meggyilkolt özvegye is kegyelmi kérvényéi fordult az elnökhöz, a három olasz nem kapott kegyelmet és kivitték őket a börtön udvarára, hogy a kivégzés megtörténjék. Bekötötték a szemüket és szembe velük felállott az a szakasz katonaság, amelynek a gyilkos sortüzet kellett volna adnia. Mielőtt azonban a végzetes vezényszó elhangozhatott volna, megjelent a törvényszék titkára, aki tudatta, hogy az elnök az utolsó percben mégis kegyelmet adott. Természetesen óriási izgalom támadt a kivégzés helyén, az elitéltek ájultan roskadtak össze a nagy izgalomtól.
