Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-22 / 29. szám

2. oldal.

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

29. sz. 1911. Julius 22

küzdeni a kezdet nehézségeivel. Rendesen azok értek el a legnagyobb eredményeket, akik szerényen kezdték a munkálkodásukat. Mindenki tudja a saját munka köréből, hogy milyen jelentősége van a várakozásnak. Aki türelmesen várja az eredményt és nem szűnik meg munkálkodni az boldogul, aki pedig türelmetlenül félbe hagyja a munkát az rendesen elbukik.

N agyon nagy tér van előttünk, ha egy szép és virágzó egyházi életet akarunk megteremteni az amerikai református hittestvérek között. De irt szintén nagy türelemre és várakozásra van szükségünk s nem szabad csupán a lelkipásztorokra támaszkodni, hanem az egyház minden öntudatos tagjának fel kell venni a munkát nagy és nemes célunk megvalósítására. Be kell látnunk mindannyiunknak, hogy csak úgy boldogulhatunk és érhetünk eredményt, ha ennek a nagy köztársaságnak a törvényeit tiszteletben tartjuk és bele illeszkedünk az itteni társadalmi szokásokba.

Nagy tér van előttünk, de szükségünk is van a türelmes várakozásra, ha eredményt akarunk. Nem csupán a vallásos munkában van ez igy, ahol a várakozásnak nagy jelentősége van, hanem a politikai és társadalmi életben is. Hosszú időbe került, mig az Egyesült Államok területén kiirtották a rabszolgaságot. Egyes emberek azonnal kiakarták ezt irtani már a régebbi időben, de nem lehetett. Csupán Lincoln Ábrahámnak, a nagyszivü emberbarátnak sikerült megszüntetni a rabszolgaságot az ő fáradhatatlan munkájával és végtelen nagy türelmével.

Ma is vannak nagy problémák még. amelyek társadalmi életünkre nehezednek. Itt van például az iszákosság megszüntetésének a kérdése. Hány és hány ember családi életét, becsületét teszi tönkre az ital. Vagy itt van a béke eszméjének megvalósítása. Hiszen ez is egy nagy probléma a társadalmi és politikai életben, mert a mig a béke-szónoklatok folynak

és a béke egyesületek munkálkodnak, azon idő alatt látjük, hogy a hadihajókat másfelől mint na- gyobbitják és mint élesítik a fegyvereket, ki tudja, milyen újabb vérengzésekre.

Vagy itt van általában a ke- resztyénségnek a maga nagyszerű lélekemelő tanaival. Milyen lassan fejlődik az. A világ mennyiszer fenyegeti a templomot és általában az egyházi munkálkodást. De végül mégis, ha türelmesen várakozunk és szorgalmasan dolgozunk a világosság sugarai behatolnak a legelrejtettebb helyekbe is.

Igen. A keresztyénnek békes- séges tűrése és várakozása világosságot vet a földi élet gondjaira és bánataira. Az élet csakugyan több, mint amennyit az ember földi homályos szemeivel megláthat belőle... Hátha még a túlvilágra gondolunk, a midőn a halál angyala az éjszaka sötétségével nehezedik reánk és kioltja életünk lámpását. Ekkor érezzük csakugyan, hogy Isten kezében vaT ARC A.

VAK DOMOKOS.

Irta: Csekme Ferencz.

Hiszen legelőször is, ha élni akartam, meg kellett, hogy tanuljak járni. Arra nem emlészem, hogy kis gyermek koromban miként tanultam meg járni, csak azt tudom, hogy a második tanulásnál sok köbe megütöttem lábamat, sok fába, falba, korlátba homlokomat, orcámat, fejemet. Beestem árokba, gödörbe, mig aztán lassan-lassan, ugyszólva ösztönszeröleg tájékoztattam magamat.

Meg kellett, hogy tanuljak: enni. Úgy van, enni, mert nehéz dolog volt megszokni kanállal a tányérból a szájamig úgy hordani az ételt, hogy egy részét el ne öntözzem.

Meg kellett tanulnom ismerni az embereket hangjok után, és megösmerni jellemöket beszédjökböl. Igen, nekem ismerni kellett az embereket a szó teljes értelmében, hogy rósz útra ne vezessenek, meg ne csaljanak. Ismerem is névről-névre, szinről- szinre barátaimat, ellenségeimet. Látom veséjüket, májukat, indulatjaikat. A kétszínű embertől futok, ellenségeimtől tartózkodom, barátaimat, jó embereimet testvérként szeretem.

Megtörtént az velem, hogy valaki a lefejtett törökbuzát,

nem liter vékával, hanem régi 16 kupás vékával mérte fel, hogy annál kevesebbet fizessen. Nem szólottám semmit, de aztrn máskor hiába hivott fejteni. Korbácscsal úgy megverni nem lehetett volna, mint igy. Képzelhetni szégyenét, mikor hire futott, hogy Domokos nem megy neki fejteni, mert egyszer — megcsalta.

Egy alkalommal pedig a mint munka után jártam, Fel- vincnél hozzám csatlakozott egy ember s beszédbe ereszkedett velem. Amint igy együtt megyünk, mendegélünk, — kis pakkomat, melyben volt a pipám, egy darabka kenyér, szalonna, sajt és egy rend változóm, — kikapta a kezemből, s elfutott vele. Hát jól van, utána nem futhattam, a nélkül maradtam. Tiz esztendő múlva ezt a tolvajt is megfogtam. Marosvásárhelyről megyek Mezőbánd felé, s Hidvégen leülök egy kapuba pihenni. Kijő a ház gazdája s letelepedik mellém, ki reám ismert, mint régi katona-pajtására. Beszélgetünk erről-arról s egyszer csak pipára akarok gyújtani. Tüzet kérek tőle, ő ideadja a pipáját. Rögtön felismertem, hogy ez az én Felvincen ellopott pipám, s ő volt az a gaz, ki katona pajtását az országúton olyan szemtelenül meglopta.

A mitől mindig féltem: rossz pénzt nem adott soha senki. Napszámomat kifizették becsületesen, rendesen járó pénzzel.

Önérzetemet, nemes katona büszkeségemet megtartottam vakon is. Ugyan bizalmas háztáj legyen az, a hol én egy kis ételt ingyen elfogadok. Hanmr munkám után igen is megkö-