Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-08 / 27. szám

2. oldal

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja

27. sz. 1911. Julius 8

által kísér bennünket ama szebb és boldogabb hazába.

Egy ilyen Márthának a gyöngéd és szerető kezei fognak bennünket is ápolni, mielőtt életünk lámpása kialudnék és azért én örülök, hogy az ilyen segítő Márt- hákat az Ur kiválasztott társai közé sorolja és az evangélium azt mondja róluk, hogy Jézus szereti őket.

De Jézus szereti az ő testvérét Máriát is. Nézzük hát meg, milyen volt Máriának a természete. Mária természete egészen elütött a Mártimétól. Mig Mártha praktikus dolgokkal foglalkozott, addig nővére, Mária inkább elmélkedő volt és nagyon nagyon sok időt eltöltött a lelkiekkel való foglalkozásban. Szive telve volt érzéssel, lelke jósággal és ezek az érzések nem egyszer ragadták el és ilyenkor mint egy látományokat látott, mintha Isten megjutalmazná öt ezen érzéséért.

Csendes és tartózkodó volt ez a Mária. Talán egy praktikus dolgokkal foglalkozó türelmetlen is lett volna vele szemben. Pedig

szükség van az ilyen természetekre is. Szükségünk van nemcsak Márthákra hanem Máriákra is, akik lelkűkkel nyugodságot és boldogságotterjesztenek mi felénk

Hiszen ott van az evangéliumi történetnek a kezdetén, a két különböző természetű apostol Péter és János. Az erős akaratú, törhet- len szilárdságú Péter apostol nem tudja megérteni az álmodozó Jánost, akinek szive tele volt szeretettel és jósággal. Egyszer .mégis kérdezte türelmetlenül Péter apostol Jézust János felől: “Uram,mit akarsz, hogy ez az ember tegyen?” Mert Péter apostol minden áron azt akarta, hogy János tegyen valami olyat, amit ő is lát, azt hitte, hogy János apostolnak a nagy szive és szeretete nem használ semmit sem a társadalomnak. Pedig, amint a történet bizonyítja, az az álmodozó és nagyszivü János apostol evangéliuma a leggyönyörűbb, mert csupa szeretc- tet hirdet és feltárja azt a megnyugtató országot, ahol nincsen fájdalom és ahol örök világosság fénylik számunkra az Udvezitő

Jézus világát. Épen igy van ez a mai társadalmi életünkben is. Nem csupán az erős és vasakaratu emberekre van nekünk szükségünk, hanem azokra a szelíd lelkekre is, akik hallgatnak az Üdvezitő Jézus Krisztusra és amikor magukba veszik a fenséges evangéliumi tanokat terjesztik és megmagyarázzák a kedves igéket a többi fáradt társaiknak is. Ezek azok a Máriák, az az olyan szerető szivek, akikre rá adta az Ur az ő áldását és a kiket Ö társainak nevez. Jézus szerette hát nemcsak Márthát, hanem Máriát is.

Sőt az ő szeretete tovább megy és kiválaszt egy egészen közönséges embert, Lázárt. Mit tudunk ö róla, semmit. A legtöbb madárnak van legalább valami kiváló tulajdonsága. A sas büszkén szeli a levegőt az ő hatalmas szárnyaival és igy híressé válik a repülésével. A ftilemilét ugyan ki ne szeretné gyönyörű énekéért, a fecskét ki ne dicsérné gyönyörű színéért. De mit szóljunk a szegény verébről, amelynek semmi hangja, sem színe sem valami feltűnő tulajdonsága

TÁRCA.

VAK DOMOKOS.

Irta: Csekme Ferencz.- Isten hozott édes Domokosunk, azt hittük, hogy szerencsétlenségedben fel sem keresel minket; látod pedig a szerencsétlenségben tetszik meg az igaz barát és mi téged olyan szívesen látunk, mert igen szeretünk, talán jobban mint eddig. Mennyit búsultunk mikor meghallottuk szerencsétlenségedet!

1 )e hat miéit is mentél épen a legnagyobb tüzbe? -Egy kicsit kímélhetted volna magadat.

Isten akarata volt uram, asszonyom az én mogvakulá- som es én zugolodas nélkül tűröm sorsomat, csak egy a mivel kibékülni í.em tudok, hogy most már munka nélkül koldulással kell megszereznem mindennapi kenyeremet. Koldulni! Házról- házra, küszöbről'küszöbre, ki 1 incsröl-kilincsre járni, emberek durvaságát, kutyák ugatását tűrni, — ez, ez fáj nekem uram, asszonyom.

Némán tűröm vakságomat, de ha arra gondolok, hogy tegnap is egy ur, kitől az ide vezető utat akartam megkérdezni, gőgösen belenyúl pénzzel duzzadó zsebébe, s olvasatlan dob a

markomba nehány fillért, s aztán ridegen kiált rám: No, kapott kend, már mehet, akkor, akkor, — Uram bocsásd meg vétkemet, szeretnék perbe szállani a magassággal, mélységgel, óh, hogy az ember az ördög cimborája, — mert én nem tudom az én hibám-e, a más hibája-e, de engem az alamizsna megöl, A tűz szememet perzselte ki, de az alamizsna, a kegyelemkenyér lelkemet öli meg.

. . . Mig igy beszélgetének, sülő pecsenyének szaga áradott szét a szobában. Aztán Sarnuné asszony, amúgy a mint sült a teysibe, elébe tette, s vendégét nagy szívességgel megvendégelte. Régtől fogva az első étel, a mi Domokosnak jól esett.

Samu gazda az alatt a szoba egyik szegletében tengerit (törökbuzát) fejtett (morzsolt). Evés után Domokos is oda ült, s hozzá kezdett ő is a fejtéshez, s ezzel életének egy uj fordulópontjához ért: munkát kapott, munkához kezdett. A véletlen (ha ugyan van véletlen) megmutatta, hogy mit tud dolgozni. Néhány nap alatt Török Samu összes törökbuzáját lefejtette.

A faluban mindjárt szétfutott a hir, hogy Vak Domokos milyen magához illő mesterséget talált ki. Egy deszkára rá erősített egy kést, úgy fejti a tengerit, nem mint eddig szokták, hogy egymáshoz dörzsölték.

Ide is elhívták, oda is elhívták. Minden véka szemért fizettek két krajcárt és kosztot adtak. Ily módon Domokos naponként lefejtett 20—25 véka tengerit, s megszerzett 40—5ü kraj-