Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1911 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-10 / 23. szám
2. oldal Amerikai Magyar Reformátusok Lapja csak bensőleg kapcsol valami bennünket össze, hanem külsőleg is. Vájjon nem mindnyájunkra nézve Istennek kinyilatkoztatása-e a biblia? Nem mindnyájan töreke- dünk-é megtanítani gyermekeinket az “Urí imádság’ -ra és nem ke- reszteljük-é néhánynak kivételével ugyanazokat az “Atyának, a Fiúnak és a Szent Lélek Istennek nevében”. Már ez elvitázhatatlan egysége a keresztyéneknek. Es mindezt Istennek lelke, köztünk munkálkodó lelke eszközli miveltink. Állítsuk csak a 20-dik század gyermekét a pogány kor gyermeke mellé és megláthatjuk azt az óriási különbséget, amit a keresztyénség szelleme teremtett. Ezt az egységet és szereteted kell nekünk ápolni és ennek jótékony hatását érezni fogjuk társadalmi életünkben is. Nem az a kérdés, hogy milyen vallásunk vagyunk vagy melyik egyházhoz tartozunk, hanem hogy azt a templomot, azt a gyülekezetét, a melynek tagjai vagyunk, pártoljuk-e szívvel és lélekkel, tettünk-e valamit annak fejlesztése és előmozdítása érdekében. Mert máskülönben nem vagyunk előtagjai a Krisztus anyaszentegy- házának! Hogyan fejthetnénk ki munkát akkor a pogány népek között, ha még a keresztyéni társadalmi életben sem igyekszünk megvalósítani a keresztyénség, az evangélium magasztos elveit. A mikor református őseink gályarabságot szenvedtek s a mikor a magyar protestánsoktól még a templomokat is elrabolták és igy sem alkalmuk sem tehetségük nem volt arra, hogy Istennek örök igéjét a nyomtatott betű. a sajtó hatalmával terjesszék, előállott az angol és brit külföldi bibliaterjesztö társaság és ezer és ezer példányban nyomatta ki azt a magyar nyelvű bibliát, a melyet még a mai napig is használunk. Ez volt a nagyszerű megnyilatkozása a felebaráti szeretetnek és az egyiittmunkálkodásnak. De ha valaki feltenné a kérdést, hogyan van az mégis, hogy az egyházak sokszor ellentétes viszonyban vannak egymással? Erre feleletünk csak az lehet, hogy különfélék a nézetek és gondolkozások és ezek teremtik meg a 23. sz. 1911. Junius 10 vitatkozásokat. Mindnyájan tökéletlenek vagyunk és a fejlődés stádiumában csak részletenként rze- rezziik meg az ismereteket. A mit az egyikünk jónak talál, lehet hogy ugyanazt másikunk nem tartja hasznosnak. Epen úgy mint a testvérek között is van nézeteltérés a gondolkozásban, de végeredményben mégis csak egy atyának a gyermekei ők. És valamint a gyermekek között is szebb az egyetértés, mint az örökös harc és háborúskodás, épen úgy van ez az egyházaknál is. A bűnt, a gonoszságot csak úgy irthatjuk, ha mindnyájan egyek vagyunk a közös munkában. Igaz, hogy ma ez még nehezebb mint valaha, mert a hány fej, annyi a gondolkodás. De épen azt kell megtanulnunk és megvalósítanunk, hogy ezeket a különféle gon- dolkozásuakat, a melyek úgy az egyházi, mint társadalmi életünk keretében megnyilvánulnak, egy zászló, a Krisztus hatalmas zászlaja alá vonhassuk. Ha ezt tesszük munkálkodásunk alapjává,akkor csakugyan megteremtjük az egységet, a szereteted egyházainkban. TARCA. VAK DOMOKOS. Irta: Csekme Ferencz. ELSŐ FEJEZET. A szegény, az árva. Kelj fel Uram, erős Isten emeld fel kezedet, ne felejtkezzél el a szegényekről: Te reád hagyatult a szegény; az árvának te lészesz segítője. (X. Zsoltár 12., 14.) Voltatok ugy-e már temetésen kedves atyámfiai? Hogyne lettetek volna, hiszen nap-nap után megkondulnak a harangok a templom tornyában s végig fut a faluban a szomorú hir, hogy ez meg ez meghalt, neki szaggatnak, s mig ti néma áhitattal mondjátok a szomorú hirre: Isten nyugtassa meg, alig sejtitek, hogy a halottas háznál mily végtelen a fájdalom, milyen mély a bánat és mekkora a veszteség. Különösen, ha édesanyát szólított el a halál az élők sorából s ha kiskorú árva gyermekek ajkáról hangzik a panaszos sirás: nincsen többet édes anyánk, árvák vagyunk!... Megszűnt ami szivünknek öröme, siralomra fordult a mi örömünk. Elesett a mi fejünk koronája, jaj most nekünk! (Siralmak V., 15—16,). A férj,ki szintén ott van a koporsó mellett s jajszóval siránkozik — néha szemeivel már keresi a halottnézők között — buja vigasztalóját — a második feleséget— de az árvák hiába tekintenek széjjel: édes anyjuk csak egy volt és második nem lehet soha. Hiszen legdrágább kincsünk, Isten után legelső jól tevőnk édesanyánk. “Ha ezt másként nem tudnátok — Írja magyar költőnk Tompa Mihály — kérdezzetek meg csak egy árvát, ki ha tehetné, két kezével kiásná édes anyját, hogy ismét életben lássa. Igen. Oh mert kicsoda helyettesithetné az árvának az édes anyát s volna képes vele feledtetni azon édes lágysággal csengő hangot, melyet elalvásakor utószor, ébredésekor először hallott, a gyengén simogató ápoló kezet, a nyugtató kebelt, hová fejecskéjét lehajtá? Mi adhatna kárpótlást a szeretetnek és boldogságnak azon kis világért, melyet a jó anyában elvesztett? Óh miért is kell titeket elvesztenünk, kiknek sejtő lelke reszketésbe jön a legcsekélyebb illetésre is, mely bennünket bántólag érhet? Miért nem éltek óh édes anyák sokáig, olyan sokáig, mint az olajfák?! Valóban alig tudjuk kibeszélni az árva árvaságát, mert arra
