Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-02-05 / 6. szám
6. szám- Ifit), február 5. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal m a pf A 1 A K U A. Daku Zsófi becsülete. Irta: Forgács Endre. A kenyérnek elégségében fölfuvalkodottöregvárosi lakosok mindig bizonyos kicsinyléssel szóltak az „újvárosi“ szegényebb emberekről. Mintha valami nagy érdem volna abban, hogy valakire jókora vagyon marad az apjáról, az meg szerfölött szegyeim való volna, ha valaki nem örököl egyebet, mint a munkás két kezet. Már pedig olyan bolond a világ, hogy a tisztelet lajtorjáján bizony vagyona szerint helyezi el az embert, íme az öregvárosi dólyf lenézi az újvárosi embert; nemcsak vagyonban, de értelemben, erkölcsben, mindenben alábbvalőnak tartja magánál. Micsoda elbizakodott ke- vély beszéd az, mikor azt mondják az Óvároson, hogy az újvárosi leányból soha sem lehet egyéb, mint legfeljebb újvárosi menyecske; mert hát olyan vékony ott a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád. Koronája hajló, töve mocsárba vész. Hát van joga ilyent mondani a kenyérnek elégségében Ll hivalkodott öregvárosi embernek, a ki korul van rakva vétekkel ?! Hát talán a kik zongorázni tanulnak, szagos olajjal dédelgetik a kezeiket, zöld salugáter alól kukucskálnak a gavallérra, azok mind angyalszámba mennek ? No hiszen ! . . . Sok szegény leánynak nap égi arcát, megbámul a bőre, de fehér a lelke, meg tiszta a szive. Tévedés azt hinni, hogy a jó erkölcsöt, leányság koronáját, a haja- doni pártát csak az őrizheti meg, a ki napernyő alatt hordja. No hiszen! . . . Itt van előttünk a Daku Zsófi példája. Szegény leány volt; csak a teste, a lelke, meg egy rossz mostohája, mégis megőrizte becsületét, pedig az Újvároson lakott. Tisztán maradt az ő becsülete, mint a frissen hullott hó. Nem is csoda, mert könnyeivel mosta, mint az égi hajnal az álmából ébredő virág kebelét. A Daku Bálint háza ott állott a „Homok“-utcán. Nádas, kicsinyke ház volt, eldugva szálas ákácok közé. Ablaka alatt orgonabokor hozta virágát, kínálta illatát. A parányi kertben a krumpli között is ott álldogáltak a nagyfejü georginák, bab-bokor mellett egy-egy szál árvácska, rozmarin, verbena stb. Szegény ember vete- ménynyel duggatná tele akármilyen tenyérnyi kertjét, de olyan lány, mint Zsófi, virág nélkül meg nem hagyja. A kert közepén szederfa állott, a mit pulpitusnak választott ki a maga számára valami szerényebb igényű madárka, a mennyiben este-reggel ott zengedezte el énekét, vagy hogy a családja is ott vala; ezenkívül az eresz alatt a fecskék csicseregtek. Daku Bálintnak igy a házatája kividről eléggé kellemesnek volt mondható, de szegény Bálintnak a saját házában az orcája égett folytonosan. És pedig égett az orcája a felesége miatt. Második felesége volt Daku Bálintnak. Csak már azt a kikapó Takaró Borist ne vette volna el az Öregvárosból. Hiszen tudhatta, hogy megég vele. Nem minden rossz hir nélküli hajadon volt a Boris, a ki addig csalogatta, válogatta a legényeket, hogy egyszer azon vette magát észre: hopp, lánynak maradtam. Akkor aztán jó volt özvegyember is. Bégen megmondta az öreg Támadiné, hogy: „a mi egyszer karika, gurul az.“ Takaró Boris nem igen tudta magát beletalálni abba az egvszeríí, csendes életbe ott az ákáczfák alatt hallgató kis házban, nem úgy volt szokva. Hideg vízben mosni, meleg napon égni, nem az ő természetéhez való volt. Olykor- olykor, ha a szükség höszabb időre beszállt hozzájuk, a keserűség árja egész vastagon kilocs- csant Borisból, hogy minek vett asszonyt a I)akn Bálint, ha nem bírja eltartani? A szegény Zsófit meg kínozta, a hogy az efajta mostohák szoktak cselekedni. Daku Bálint megintette eg vszer-k étszer amúgy parasztosan, hogy a kékje is ott maradt. Akkor még az is jött a panaszhoz, hogy a férje rosszul bánik vele, minek viszonzásául aztán ő nagyon jól kezdett bánni másokkal. Nem igazat mondott a vén Támadiné?! Nohát ilyen levegőben nőtt Zsófi, mint a tövis közéjutott ibolya. Házi perpatvar, mostohája gyíilölsége rontották el napját, zavarták éjjelét. A inig gyermek volt, addig csak türelem kellett hozzá, ezeket elviselni, nagyobb baj nem történt. Mig nem szeretett mást, mint az apját, az orgonabokrot az ablak alatt a kert végén sétáló patakot, meg a kék eget, addig valami kézzelfoghatóbb veszedelem nem ütött a házra. Hanem azután, bezzeg azután . . . Daku Bálint a nyári napokat a mezőn munkában folté, a mint azt becsületes újvárosi ember tenni szokta. Néha csak a vasárnap vetette haza. Az asszony többnyire otthon hivalkodott, unta is magát. Valami kor- hely ácslegény, bizonyos Páva Marezi járt hozzá unalmát elűzni, meg megvigasztalni. Csak elsétált a „Homok“ utczán a legény s ha Takaró Boris az ablaknál volt, üzent neki a szemével s mindjárt megértették egymást. Egyszer aztán a Zsófi szivének a bimbói is nyiladozni kezdtek. Nem érte be a kék éggel, csobogó patakkal, s az orgona bokrokkal', sőt úgy tetszett, hogy mindezeket semmibe sem veszi Zsargó Laczi mellett, a ki igen becsületes, derék legény vala s Zsófit fölötébb szerété. No de ebből támadt a nagy veszedelem. Takaró Boris, mint afféle világasszonya, soha jól nem lakott szemeit a derék Zsargó Laczira is rávetege- té; minekutána pedig ez hiábavaló mesterkedésnek bizonyult és csúfosan kudarcot vallott, hosszút esküdött saját mostohaleánya boldogsága ellen. Milyen kikutat- hatat-lan fértél mességek lakoznak egy rossz asszon vnak a lelkében, a trónustól kezdve le a mosóteknőig! Eleinte észre sem vette a szép Zsófi, hogyha az a bortömlő ács, a Páva Marci, odavetődik, mostohája magukra hagyja őket, átszalad a szomszédba. Bánta is már Zsófi az egész gyalázatos dolgát a mostohájának, ártatlan leikével nem látott a huncutság fenekére, egv szava, egy nézése nem volt a csavargó Marci számára. Megszokták már a pironságot apjostul együtt. A mi karika, gurul az, a vén Támadiné szerint. Egyszer aztán olyan észnélküli beszéd kezdett terjedni az Újvároson, hogy Páva Marci voltaképen Daku Zsófihoz jár, az a kedvese. Nagyot dobbant erre a csapásra Zsargó Laczi hü szive, de még nem akarta egész áltáljában elhinni, nem akart mindjárt a fekete gyanúnak fehér ágyat bontani. Zsófi olyan tiszta, mint az égi sugár, hogy lehetne az? (Folytatás köv.)
