Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-15 / 42. szám
42. szám. 1910. október 15. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ A holtig siró asszony. Irta: Móricz Pál. I. (2) . . . Egyszerre csak fölugrott a tiszteletes: — Katóm ! Hallottad ? A nyúlánk, szép asszony dobogó mellére szorította kezét. — Az Istenre, Miklósom ! Mi történik itt? Valahol a falu vége felől rémséges orditás bödült a mélységes csöndbe . . . Puskák is ropogtak. A gyermek ijedtében az orgona-bokorba dugta a kapcsos könyvet és a lócáról leborult Katalin asszony füles-kosara. Széthömpölyögtek a mézes-körték, melyeket még a játék előtt szedett kosarába Katalin asszony, Egyszerre fölzajdult a csöndes falu . . . Az ajtókat csapkodták. A kutyák vakogtak. Az emberek fejvesztetten rohantak az utcára. — Tűz van! — kiáltozták némelyek. — Fegyverre, emberek! — ordította- száguldó lováról egy ember. Több puska is roppant. Az üldözők közvetetlen közelből lőttek a menekülőre. — Jaj, a törökök! — sivalkodott az asszonynépség. Késő volt már minden menekvés. Vad török katonák száguldoztak az utcán. Tüzes csóvát vetettek a nádfedeles, zsupfedeles házakra. A lovasok után özönlött a gyalogos katonaság is Betörtek a házakba. 1686 őszén történt ez a török-veszedelem, midőn menekülő törökök Bőid községét fölégették s lakosait rabságba hurcolták. Törökországba hajszolták a község papját, Pathi Miklóst is szép fiatal nejével, Turbucz Katival és kis fiával együtt . . . II. Nagy magyaré rszágból Nagytörökországig hosszú az ut. Kocsin is, lóháton is hosszú az ut, fárasztó az ut Isztambul város felé ! Hát még gyalogosan? Hát még rabláncra fűzve ? Vége nem látszik a poros útnak. Kanyargós a szegény rabok útja. Lábukat kavics töri föl. Orcájukat hévnap tüze perzseli feketére. Mégis a gyermekkel, a szép nővel kivételt tett a török. Ezek drágább „portékák“. Pathi Miklósnénak, meg a kis fiának kocsiján szorított helyet a török. A tiszteletest csupán a pihenő-helyeken láthatták. Esti pihenéskor lopvást beszélhettek vele . . . Micsoda szomorú szavak ! Micsoda bus beszédek voltak ezek . . . Pathi Miklósnak fekete szakálla őszülni kezdett a bánattól. Még a vigasztaló igék sem jöttek nyelvére, hiába szolgálta — erős hittel — az Urat ! . . . Mert a maga keserves rabsága még hagyján ! Felesége, gyer- mekesorsáért gyötrődött szive sajgó fájdalommal, midőn a rabmagyarok alkonyaikor, a pihenő török csárdák bástyás udvarán halkan, sirámosan dúdolni kezdték; Várj meg holló, várj meg, Hadd izenjek tőled, Apámnak, anyámnak, Jegybéli mátkámnak . . . Gyémánt az ablakja, Üveg az ajtaja, Magának kék szeme, Aranyszínű haja. Ha kérdik, hol vagyok ? Mondd meg, hogy rab vagyok A török udvarban, Talpig vasban vagyok-----— Miklósom? . . .- Katóm. A hitvestársak fölsóhajtottak. Azonban zokogniok sem volt szabad . . . Fiacskájok oly édesen aludt anyja ölében. Meg az őrkatona is mindjárt Miklósra ripa- kodott: — Lebujni ! Te, ebliitü ! Midőn pedig Konstantinápolyt elérték, még keserűbb pohár várt rájok. A tiszteletest itt végleg elszakították teleségétől s egyetlen gyermekétől. A szép fiatal asszony kis fiával előkelő török hárembe került. Pathi Miklóst meg más török vásárolta meg cselédjéül. Pathi Miklós esztendőt sem töltött ebben a rabságban, mert a körösi magyarok, a kiknek egykor papjok és polgártársuk volt. magokévá tették sorsát. Nagy vált- ságpénzért kiszabadították rabságából. Biczó Dániel kurátor és Köblös Mihály belső ember vitte a váltságpénzt Nagytörökországba. Pathi Miklós tiszteletes midőn kiszabadult, ekkor panaszolta keservesen : — Bár inkább koporsómat szegeznék le kigyel- metek, mintsem hogy igy nyerjem fel szabadságomat. Biczó Dánielék kérdően pillantottak a papra: — Nem féli az Urat a tiszteletes ur? Pathi Miklós lehajlotta fejét. — Hivséges szolgája vagyok én mostan is az Ur egyházának, de mit ér nekem az ilyen szabadság, midőn feleségemet, fiamat török rabságában tudom. Biczó Dánielék becsületes magyar emberek voltak. Kevés szóból sokat értettek. Elfacsarodott a szivük és több vigaszszóval nem erőltették a Pathi Miklós bus kedvét. Nem is nyugodott Pathi, a meddig feleségéért és fiáért össze nem gyűjtötte a váltság-dijat. Ebbe idő telt, mert sok pénzt követelt a török. Végre mégis együtt volt a pénz. Pathi Miklós szép reménységgel indult útnak Nagytörökországba. Midőn Isztambulba ért, mindjárt felkereste a török urat, a ki feleségét és fiát rabságban tartotta. A török megforgatott, külön megpengetett minden darab aranyat, majd elégiilten seperte be az aranyakat. Szólt: — Megvan ! Rendben van ! — És parancsára a fekete háremőr a belső termekből törökösen öltözött nőt vezetett be. Pathi Miklós mindjárt megismerte feleségét. Tárt karokkal lépett eléje. — Drága Katóm! A Katalin asszony halavány arcán is derű villant föl, mint téli napfény tűnő sugara a havas tájon . . . Kata is vágyóan nyújtotta ki karját . . Aztán lehanyatlott keze. Szeme zavarodottan repesett. Megtört hangon rebegte ; 3. oldal. T
