Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-08 / 41. szám
ál. szám. 1910. október 8. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja1' 3. oldal. A holtig síró asszony. Irta: Móricz Pál. L Selymes, fehér pókhálószálak ringatództak szárnyain az enyhe őszi szélnek. Kecsesen himbálta bokré- tás fürtéit az árvalányhaj is. Bolyhos, sárga szálacskáján játszón szökdelt fénylő napsugár. Ragyogott, mosolygott, virágszagtól illatozott a mezőség. A kaszások kaszája ingerlőén pengett s rengett és a rendekre dűlt nedves sarjuból cuppogva ugrándoztak a kövér kis zöld békák. A békés munka áldott nyugalmát nem zavarták szilaj hangok! A virágos mezőn átömlő sugarak fényét nem tompitották sötét szinek. A tiszta kék égen bárányfelhők sem bodo- rodtak. Még a sasmadár sem zavarta meg szilaj kedvvel a békétől, szeretettől áradozó csöndet. Mintha csak egy varázslat érctömeggé változtatta volna szárnyát, oly merevült mozdulatlansággal gubaszkodott a pusztai magános kutágason, miközben mind tovább szállottak a levegőben úszkáló pókhálók, mignem elérték a barátságos magyar falucskát. Már itten nem volt olyan zavartalan utjok, mint a sik mezőn. Fehér szálacskájuk, hol a füstölgő kémény félredőlt deszkaköpönyegén akadt meg, hol az utcaszélen begyeskedő jegenyefában. Bár tépett szálakkal, az egyik selyemfehéren rin- gatódzó pókhálócska mégis beszabadult akis falu temploma mellé. De, nem kötött pántlikát a toronyhegy csillagos buzogányára. A templom szomszédságában volt egy lombos kis udvar, abban szemelte ki a nyájasan susogó öreg körtefát, Az öreg fának minden ágát föld felé húzták a zöld levelek közé rakott gyümölcsök. A csengőhöz hasonló körtécske százával kucorgott a gályákon ... A selyem- tehéren ringatódzó pókhálócska ezen a pirossárga áldással rakott gyümölcsfán pihent meg. Az egyik tépett szádról a háló kormányosa, a szorgos „égi pók“ fürgén ereszkedett le a hasrafordult körtefalevélre, onnét nézte a bölcs pók, hogy a duruzsoló darazsak miként nyalták - faltak az érett körte édes mézét. — Mily jól élnek a beste tolvajok ! — méltatlankodott magában a szellők hátán lovagoló égi takácsmester és selymes fehér fonalaiból leginkább szeretett volna korbácsot fonni a tolvaj darazsak ellen... A tolvajok csakugyan addig harapták, addig lingálták az érett mézes körtét, hogy az édes tehertől megpattant a gyümölcs gyönge szára ! Az érett gyümölcs málad- tan esett a földre és a darazsak ijedten rebbentek szét. A gyümölcs huppanására a fiatal férfi fölemelte fejét. Az orgonabokor mellett, kerti lócán üldögélt. Fehér arcát fekete szakáll környékezte. Mikor föltekintett az érett gyümölcstől rengedező fára, barna szeme szelíden mélázott el. — Ilyen az ember élete is . . . Verejtékes munkánk gyümölcsén tolvaj darazsak osztozkodnak! — Térdén kapcsos, nyitott könyv feküdt. Duruzsoltak a darazsak. Olykor körte huppant. Valahol kacagott a gerlice. Bizonyosan ölyü suhant keresztül az udvar fölött, azértkáricsáltak a tyúkok. Az olvasásban elmélyedt fiatal ember arra neszeit föl, hogy a bokrok közül egy karikádzó léptű kis gyermek penderedett melléje s megrántotta földre hajló, zsinóros, fekete kabátját. — Apus ! Mek, mekk ! — gügyögte a gyerkőce és apjának szegte fürtös fejét. A kis gyermek apja, Páthi Miklós tiszteletes ur, mosolyogva, vidult arccal csapta össze kapcsos könyvét és Bőid község érdemes papja, mintha maga is újra gyermekké vált volna, játékra adta szakállas fejét. — Mit játszunk fiacskám? — kérdezte a gyermektől. — Kecskét, apus ! — esengte a gyermek. A tiszteletes, mintha csak szarva nőtt volna, nekiszegte fejét. Toporzékolt is. Mély hangon dörmögte : Diibü, dübii lábommal, Megdöflek a szarvammal . . . — Ujjú ! —jókedvében a fűbe henteredett a gyermek és úgy ujjongott. A nagy hujongásra a tiszteletesné asszony is előjött a tornácos kis házból. Nyúlánk, szépséges szőke fiatal asszonyka volt Turbucz Katalin, Páthi Miklósné. Jázmintvirág-fehér és tiszta volt az arca. Szeme kék volt, mint a teljes orgonavirág. Hamvasszőke, fonatos haja dús kontyra volt téve. Otthon szőtték fehér ingvállát s piciny, piros csizmája sarkán ezüst patkó kopogott . . . Füleskosár volt a gömbölyű karján, mert a kertben gyümölcsöt is akart szedni. Midőn meglátta a játszadozó párt, szmlelt duzzogással szólt férjére, Bőid község érdemes papjára : — Hejnye, tiszteletes uram! nem ilyen vén embernek való már a játék . . . Pathi Miklós kipirult arccal egyenesedett föl. — Miért ne, Katóm? Hiszen már Krisztus Urunk mondotta : engedjétek hozzám a kisdedeket. A kedves évődést a játékos kedvű gyerkőce szakította félbe: — Anyus, gyere! játszunk kecskét! — És biz itt nem volt ellenmondásnak helye, Katalin asszony is a lócára, a kapcsos könyv mellé állította kosarát. Most már kettesben riogatták a fiút: Dübii, diibii lábommal, Megdöflek a szarvammal . . . Végül is az „öregek“ fáradtak bele s a lócára ültek pihenni. Pathi Miklós tiszteletes átölelte feleségét, Katalin szende odaadással hajtotta fejét férje vállára. A napsugár arany port öntött a gyönyörű, fiatal asszony szőke hajára . . . A gyermek is élt az alkalommal. Miközben szülei a szótlan gyönyörtől és boldogságtól elmerengtek, a lócáról leemelte a kapcsos könyvet. Valahol gerlice kacagott. A falu életét elnémitó déli csöndben, az érzékeket andalító mélységes csöndben, a virágillatos kis kert árnyékos fái alatt édes szender csukta le a fiatal ember-, pár szemét ... A fiúcska az orgonabokor aljában zavartalanul fürkészhette a kapcsos könyv lapjait. (Vége köv.)
