Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-29 / 5. szám
. szám. 1910. január 29. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja' oldal (t cylz utravaló. Irta: Túrái Sándor. Elbeszélésemet ott kell kezenem, a mikor Sárszék nagy urához és e nagy ur egyik kis szolgájához, az öreg János bácsihoz a halál .bekopogtatott. A kastély tornyos falai közül, a selyemmel kárpitozott fényes szobákból egyenesen a zsupos béresház mállott, füstös odúiba tért be, s alig hogy az öreg grófot elvitte a nagy számadásra, az öreg béres is örökre lehunyta a szemét. S a halál munkája után a kastélyban sem maradt hátra más, mint a béresházban: egy összeaszott, elsárgult arcú vén ember földi hüvelye, a mely mellett rokonszivet nem dobbantott meg a veszteség fájdalma. A kastélyban ugyan szolgák és orvosok egész liada kerülgette egymást, mig a béresházban csak egy vén béresasszony rakott cserepet a kimúlt szemeire könyörületből, de vérszerinti részvevő sem itt, sem ott nem volt. A fiatal gróf oda ődöngött valamelyik barátjánál vadászaton, a béresgazda egyetlen egy fia pedig a szomszéd uraságnál igás- kocsiskodott. Egyik se volt otthon, mikor édes atyjuk lehunyta a szemét. Pedig mindkét öreg úgy vágyódott az egyetlen fia után ! Mert az ember szive a kunyhóban is csak olyan, mint a palotában. Vágyai, gyönyörei, szenvedései, reményei ugyanazok. Isten nem alkotott külön úri és külön paraszti lelket és szivet. Külsőleg lehetünk még oly különbözők, lélekre és szívre azonban a szegény alantos szolga a legnagyobb urat is meghaladhatja s megszégyenítheti. A lélek kincsei ezerszerte értékesebbek és becsesebbek e világ minden jóléténél és összes kincseinél! A szerteküldött táviratok a fiatal grófot csakhamar megtalálták, s apja díszes ravatalához szólították. Ha ekkor a leikébe pillanthattunk volna, azonnal szemünkbe ötlött volna az a boszanko- dás, hogy most a hirtelen eset miatt egy pompásnak Ígérkező hajtóvadászatot kell elmulasztania. De mint jónevelésü finom ur, azonnal hazaindult. A határcsősz is még az esti fordulónál tudatta az igáskocissal, hogy az édesapja eltakarításáról gondoskodjék Mikor Ivis János az édes apja holta hirét vette, az önkéntelenül kicsordult kövér könnycseppet az inge ujjúval felitatta, levette a kalapját s egyet fohászkodott a jó Istenhez, hogy az ő jó szülő apját áldja meg a haló porában is, azutin bement az ispánhoz és hazakérte magát. A két gyászoló fiú egyszerre ért az urasági porta nagy kapuja elé. Az egyik remek négyes fogaton, a másik gyalog. A béres alázatosan köszöntötte az uraságot, de az észre se vette, mert a lelkét egészen betöltötték a jövőre irányuló tervek Most végre teljesen szabad, tehet a mit akar. Ilyen nagy vagyon birtokában nem csekélység ez, főkép, ha még egy egész hosszú élet áll az ember előtt. Istenem mennyi jót tehet, mily sok könnyet letörölhet, mennyi bánatot eloszlathat, s az öröm és megelégedés mily sok édes forrását nyithatja meg önmaga és embertársai számára! Ha a fiatal gróf igaz keresztyén lett volna, kétségtelenül igy gondolkodott volna, de bizony ő most csak azon járatta az eszét, mikép üríthesse fenékig az élvezetek poharát. A kapun túl elvált a két fiú útja örökre. Egyik jobbra, másik balra tért, ki ki a maga halottjához. Azután nem látták többet egymást. A fiatal grófot a kastélyban a részvétet szebbnél-szebb szavakban kifejező urak és szolgák egész tömege fogadta. A szegény bérest nem fogadta más, csak egy ősszetörpödött vén anyóka, a ki unalomból és könyörületből ott kuporgott a János bácsi korommal feketített egyszerű koporsója mellett. A munkabíró kezek mind dologban voltak, összetett kézzel senki sem üldögélhetett, csak a ki már kidőlt a munkások sorából. A.fiatal grófnak egy levelet adtak át, a melynek elolvasása után elgondolta a fiatal gróf, hogy az ő atyja milyen kedves, derék öreg ur volt, a ki őt annyira szerette, s a ki neki csak a legjobb tanácsokat adja, s a legjobbat kívánja utolsó óráiban is. E miatt annyira meg volt illetődve, hogy nagy elhatározással letérdelt, összetette a kezét és a koporsó mellett elmondta a Miatyánkot. Csak ekkor jött rá, hogy még nem feledte el. A szegénj' igáskocsis pedig, a mint a szegényes holmit összerakosgatta, a nyitott kalendárium egyik tisztább lapján találta meg apja levelét. János zokogva borult le a pecsétes kalendáriumra, a melyet atyja drága hagyatékának, áldott utfavalójának tekintett. Azután a koporsó mellett hosszan kérte a jó Istent, adjon néki bölcseséget, hogy édes atyja utolsó akaratát híven betölthesse. Azután a két fiú eltemette az édes atyját. Egyik helyen több volt a gyásznak a külső jele, másik helyen őszintébb a bánat. A temetőből mindenik ment tovább a maga útjára. A fiat"! gróf neki indult a nagy világnak bufelejteni, a béres meg nekidőlt a munkának. * * * Kis János ma már nem igáskocsis, hanem Sárszék egyik tekintélyes gazdája. Mikor a grófi birtokot felaprózva eladták, ő is vett néhány holdacskát. Szorgalma, meg a becsületes munkájára szálló isteni áldás minden esztendőben növelte birtokát. S valahányszor egy-egy újabb darab földecskét ragasztott a régihez, soha el nem feledkezett hálát adni a jó Istennek, a miért munkájára erőt és áldást adott De nem feledkezett el soha az édes apja utravalójáról sem, a mely ott abban a kopott kalendáriumban volt feljegyezve. Sokszor elgondolta, mennyire örülne az édesapja, ha látná gyarapodását, előmenetelét. S az látta is a magasságból és bizonyosan örült rajta a lelke. De mig igy a lélek és a szív kincseivel útra bocsátott szegény szolga Isten segítségével a maga gazdájává emelkedett s lelkiekben és testiekben, Isten és emberek előtt való kedvességben gyarapodott, addig a gazdag, az irigyelt gróf, a nagy ur ugyancsak letört. O is megfogadta az apai szóit: kellemesen igyekezett leélni az életet. Minden órának leszakasztá virágjóit, de nem a munkában, hanem a sokszor ugyancsak erőltetve hajhászott gyönyörűségekben. Azt hitte, van hozzá elegendő utravalóija. Nem gondolta meg, hogy a miből szakadatlanul csak elvesznek, ha még olvan nagy és sok is, végtére csak elfogy. O pedig nagyon is teli marokkal szórta a pénzt. S mikorra a teste is megtört, a lelke is kifáradt, akkorra a vagyona is szépen elfogyott. Mikor a szomorú valóságra ébredt, a hitetlenek és a nagy urak szokása szerint előbb fegyvert akart magára fogni, de az életösztön e bűnös lépéstől visszatartotta. Kapálni nem tudott, koldulni szégyelt, olyan foglalkozásra szánta hát magát, a mely mellett az úri társasóigban ma- radthat, s a melyhez valamelyest értett is. A szerencsevadászok országutján Amerikába vándorolt. Ott mindjárt cg}' vendéglőben telepedett meg, de nem mint vendég, hanem mint pinezér. Az inasától eleget látta a felszolgálás művészetét, s ha eleinte egy kissé ügyetlenül ment is a dolog, lassanként szépen belejött. Egy Ízben régi ismerősök vetődtek a vendéglőbe. Éppen az ő asztalai egyikéhez telepedtek le. Olyanok voltak, akiket pár év előtt még lenézett, mert bölcsőjükön nem ragyogott kilencágu korona. S most ezeket kell nagy alázatosan kiszolgálnia ! S az ebéd végén majd ezektől kell a borravalót nagy hajlongva zsebrevágnia! Nem, inkább elmegy innét. De hiszen most már nincs mit szégyellne! Másokat is kiszolgált, miért ne szolgálná ki ezeket is? Elvégre ő most pinezér, a ki becsületes munkával keresi a kenyerét. No meg, hátha rá sem ismernek! S vívódó lelkében az öröklött gőg lett az ur, s mint ki kötelességének teljesítését megtagadta, a pinezér grófot azonnal elkergették. És most kenyér nélkül bolyong az, a kit olyan bőséges utra- valóval bocsátották világgá. Csak az a baj, hogy utravalója sem az idők viharát, sem az esztendők változásait, sem a lélek pusztító árját nem bírta. Könnyen pusztuló, veszendő portéka volt. Mit is használ az ember fiának, ha mind e világot bírja is, de lélekben nem gazdag! Milyen más volt a Kis János utravalóija. Bár mindenki olyannal bocsátaná az élet útjára gyermekét !
