Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-17 / 38. szám
38. szám. 1910. szeptember 17. 3. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja" Apák és fiuk. Irta Szecsö Vilmos. Ebéd után egy vézna, kis horvát gyerek, a kinek akkora postás-sipka volt a fejébe nyomva, hogy a szeme sem látszott ki belőle, táviratot hozott a Makróczy villába. A táviratot maga Makróczy vette át, a ki ott szundított a verandán egy ósdi karosszékben. Zavartan, rósz kedvűén és félő kíváncsisággal tépte föl a lezárt papirost. Az atyja táviratozott, az öreg Makróczy, hogy az esti vonattal érkezik. — Hát itt lesz ismét az öreg ! — gondolta a fiatal és bágyadtan, kedvetlenül eresztette le a kezét. Itt lesz ismét, hozza is már a vonat; ott gubbasz- kodik a kicsiny fülképen, a pokoli hőségben lüktet a horpadt halántéka, szinte fő az izzadtságban és mégis élénken, boldogan tekint ki az ablakon, az öröm lázával számlálva az állomásokat, a melyeket még el kell hagynia. Földkörüli útjában, — a hogy gyermekeihez való utazgatását nevezni szokta, — most eljut im a legkisebb fiához, a kinek a tengerparti villát ajándékozta. Mert mindenét szétosztotta gyermekei közt az öreg valami boldog, ittas és gyermekes ajándékozó dühhel . . . A fiatal Makróczy fölkelt és vitte be a táviratot a házba, a mely fehéren izzott a délszaki napfényben. Halkan lépkedett, mert tele volt a ház vendéggel és aludt mindenki, ágy, díván, kanapé, kerevet: le volt foglalva mind. Az előcsarnokban már jött elébe a felesége álmos arccal, a haját igazítva. Makróczy, odaadta a táviratot és félénk, bocsánatkerő tekintettel nézett az asszonyra. Lehajtotta a fejét és arra gondolt, hogy jó volna, ha már holnap volna. — Mit csináljunk ? Mit csináljunk ? kiáltott föl az asszony megütődve, sápadt ijedtséggel. — A ház tele van vendéggel, nincs egy talpalatnyi helyünk. Makróczy zavartan nézett rá. — Táviratozhatnál az öregnek, — folytatta az asszony — hogy jöjjön később. Tán egy hónap múlva . vagy . . . vagy egy hét múlva. — Nem lehet, — felelt Makróczy, s a hangja kissé reszketett — hiszen már a vonaton ül. — (3, Istenem, Istenem, mennyi boszuság! Mit csinálunk ? Meg kell bolondulni. A vendégeket ki nem dobhatom. — A kerti szoba üres, — szólt halk hangon Makróczy. — Ugyan ! Micsoda beszéd ez! A kerti szobát berendeztem Ellának. Hiszen jól tudod, holnap érkezik! Az jó volt, ugy-e, a mikor a télen egy hétig voltunk a nyakukon? — De hát valahol mégis csak helyet kell neki szorítanunk. — De hát hol, hol ? Ha csak az udvari fülkében nem ?! Ez az udvari fülke egy félablakos, sötét kis helyiség vol, a hol mindenféle limlomot tartottak. Kapva-kaptak ezen az ötleten és megindult a hurcolkodás. A padlásról előkerült egy rozoga ágy, az előcsarnokból egy rósz szekrény. Az ágy már bent állt a kis fülkében, de a szekrény sehogyse akart beférni az ajtón. A vendégsereg is előjött, mindenki segiteni akart. Lusták, petyhüdtek voltak a hőségtől s a délutáni álomtól és nagyokat sóhajtottak, az izzadtság csurgott róluk, a mint az ormótlan szekrényt tolták, taszigálták, emelgették. Végre sok boszuság után benn volt a szekrény is. De most karosszék kellene, a melyben az öreg el- szunditgasson. — Az a karosszék a verendán, az jó lesz, az pompás lesz, — szólt Makróczy né. — Nem volna más? — kérdezte Makróczy. — Abban én szoktam pihenni! És fájt neki a gondolat, hogy meg kell válnia a széktől, a mely még megmaradt számára a sok bútordarabból, melyet a vendégraj ellepett. De le kellett róla mondania, s az avult, nagy karosszék is bekerült a fülkébe. Már itt voltak a Malcróczy-gyerekek is. — Jön a nagypapa, jön a nagypapa ! — Hoz majd falovat, ósdi játékot, középkori játékot, — mondta a legnagyobb, a ki már eltelt a repülőgéppel is. — Nekem harisnyát hoz, mindig harisnyát hoz, jó vastagot, hogy meg ne fázzam ebben a bolond melegben. Ezen már az öregek is nevettek s a gyermek had úgy viháncolt, hogy visszhangzott tőle a ház. Estére már köztük lesz az öreg s néz a fiára, menyére félénk- alázatosan s boldogan csillámló szemmel az unokáira, a kik vad tréfákat űznek majd vele és vérszomjas gyermeki kegyetlenségük céltáblájává teszik s ő dohog majd duzzogva és mégis ittasan a gyönyörűségtől. — Hoztam ám valamit lányom, — mondja majd a menyének, — és előpakkol majd egy tarka nagykendőt, melyből ajándék lesz karácsonyra a Vica szakács- nénak, ha ugyan addig föl nem mond. — Neked is, fiam, — és a hatást lesve, csillanó szemmel néz rá, miközben előszed a zsebéből egy skatulya szivart, mely külföldi is, vegyes is, ára darabon- kint öt fillér . . . — Megvolnának valahogy ! De nincs ágynemű ! — kiált az asszony. — De végre előkerül egy-egy rósz párna innen is, onnan is és az elszállásolás kérdése megoldatott. — No, jöhet már ! — dohog Makróczy né. — Holnap már csupa pipafüst leszünk. Jaj, a függönyeim ! Hiszen nem bánom, jöjjön, csak a rósz szokásait ne hozná magával. A fejem megfájdul a penészszagu ruháitól s az elveit, a nézeteit ki nem állhatom. Uzsonnára terítettek. Csendben ült a máskor oly lármás, sok vendég és nézte a tengert, mely csodálatos és tündöklő szinorgiát rendezett. Távol a szemhatáron fehéresszürke párázatban olvadt össze a viz a bágyadt szinti éggel s a gyöngén fodros hullám teteje viliódzó fényben csillant meg; s odébb, a hol egy fehér vitorlás ringatózott a vizen, mint valami fáradt pillangó, végtelen narancssárga sáv ragyogott a vizen, a kikötő felé pedig indigókék hullámok nyalták a mólót, mig itt a sziklás partra tejfehér habban csapódott a viz. (Vége köv.)
