Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-03 / 36. szám
„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal 36, szám. 1910. szeptember 3. A hatvágás. — Irta: Kecskeméty István. — VI. Csak egy a baj: nagyon drága az a masina. No de hát Bakó uram nem utolsó gazda a faluban egy néhány száz forintot csak áldozhat a fiáért. Ha másképen nem, elad egy-két darabka földet. Úgy is lett. A miiláb meg is érkezett Budapestről a Dezső segítségével, Mihály fel is kötötte, járt is vele ngy, hogy jobban se kellett. Nem kellett annak mankó, de még csak bot fce. Nem lépett ugyan olyan nyalkán, mint annak előtte, meg egy kicsit kaffogott is a miiláb; hanem azért igy is jobb volt ez, mintha falábon meg mankón kellett volna járni. így aztán csak el szötyött-motyott Mihály barátunk a gazdaság körül. A dolga ugyan nem tett ki egy ember-számot, mert hogy a keze is hibás volt, de azért nem fájt nagyon a feje a gondban, mert apjáról nézett rá annyi, a mennyiből holtig megélhetett; bár urat épen nem játszhatott. Csak beletörődött ebbe a sorba is. Gondolta, elveszi Lulát majd lesz az ő neki olyan jobb keze, hogy jobb sem kell. Mondta is anyjának. De az ellenezte. Hanem a fiú addig nyűglődött szülein, hogy végre is engedtek. Nagy lett erre az öröm Mihály szivében. Ment be a városba, hogy Lulával négy szemközt beszéljen. De biz' a nem valami nagy örömmel fogadta. Mindjárt azon kezdte, hogy neki most két kérője is van, valami gazdag romániai ur, meg Márton Ferkő. — Tudod, az a hetyke legény. Azt mondja, nagyon megszeretett irántad mutatott hűségemért . . . — Megvan-e még ez a hűséged, Lula ? — Hát, tudod, én még mindig a régi vagyok. Hanem ezt a dolgot nagyon is meg kell gondolni. Lásd, nekem mind ily úri ruháim vannak, mit csináljak velők falun ? A kalapjaimat hová tegyem? A paraszti gunj'át meg megsem tudnám már szokni. A paraszti munkát meg még úgy sem. Csak terhet vennél a nyakadba. — Szívesen viselem ezt a terhet. — Már ha úgy bejöhetnél a városba, mint a hogy akkor beszéltükr tudod, akkor . . . — Hogyan jöhetnék én . . . igy? — Biz’ a sehogyan. Csak úgy mondom. Nem össze- valók vagyunk mi már. — Úgy, hát ez az a nagy hűség ? — Senki sem kívánhatja tőlem, hogy egész életemben betegápoló legyek. — Nem is kívánom Lula. Majd csak elfelejtlek én is. Isten áldjon meg ! Ezzel Bakó Mihály sarkon fordult, s ment mint jött. Otthon sokáig nem tudták szavát venni. Mikor aztán nagy sokára elmondta, hogy hogy járt; az anyja sokkal jobban örült az eseten, mintbusult. Azt gondolta, hogy ez a házasság úgyis csak csapás lett volna fiára, nagyobb, mint a csonkaság. Bakó uram is örült. De Mihály nehezen tudott felejteni nagyon. Nem a szerelmét felejtette nehezen, hanem a bosszúját. Ha valahogy bosszút állhatott yolua Lulán, mindjárt megbékélt volna. Az bántotta nagyon, hogy ő most nyomorult, az meg vígan éli világát, és épen arra vetett szemet, a ki őt nyomorékká tette. Jó időbe került, mig anyja kiverte a fejéből nemcsak a szerelmet, hanem a hosszan kodást is. Amiben az is segítette, hogy Márton Ferkő széltében beszélte a faluban, hogy az a Bodor Lula nem hagy neki nyugtot, el akarja vele magát vétetni, pedig neki nem kell. Hogy szabaduljon, meg is házasodott, elvett valami magához illő tisztes hajadont. Ez nagyon jól esett Mihály szivének. Anyja figyelmeztette is rá, hogy az káröröm, a mi nem szép emberi érzés. De hiában, az ember már ilyen, gyarló. Kivált ha még ki nem járta a keresztyén iskoíát. A sok nyomorúság, a keserű csalódás, no meg anyjának szelid szép beszéde, unszolása, végre annyira meglágyította Mihály szivét, hogy alázatosabban kezdett figyelni a vasárnapi tanításokra. Különösen is az. Hányán hallgatják minden vasárnap a tiszteletes ur szép tanítását, és mégis milyen keveseknél van foganatja. Mert a legtöbben úgy tesznek, mint Mihály, hogy egyik fülükön be, másikon ki. A szavakat hallják, de velejüket nem veszik. Azt hiszik, hogy hiszen ők azt már mind tudják, a mit a tiszteletes ur beszél. Pedig dehogy tudják. Vagy ha a bibliát ajánlja nekik valaki, azt mondják, ismerik ők azt már. Pedig dehogy ismerik. Hanem úgy vannak azok is, mint az egyszeri oláh, hogy tudott hegedülni, hanem még nem próbálta. Hát ezek is ismerik a keresztyén tudományt, hanem még nem próbálták. Hát Mihály kezdte próbálgatni. Most látta csak, hogy hiszen ezt próbálni nem teher, hanem gyönyörűség. És mikor már igy egyet-mást megpróbált, akkor vette észre, hogy a templomi tanításnak minden szava arany, azt nem csak hallgatni kell, hanem cselekedni is. Elkezdte a bibliát olvasni; minél többet olvasta, annál több újat, érdekeset talált benne. És annál nagyobb figyelemmel hallgatta a prédikációt is. A tiszteletes ur az ilyen gyenge plántákat, mint Mihály, kiváló gonddal szokta ápolgatni, öntözgetni. Hej mert tudta, hogy mig a lélek egészen meg nem gyökeresedik a Krisztusban és fel nem nevekedik, addig olyan, mint a gyenge palánta, a féreg is hamar kirághatja, a nap is kisütheti. De Mihály lelke szépen meggyökerezett és nevekedésnek indult. A tiszteletes ur nagy hasznát vette később neki is, kivált a legények nyelvén jól tudott beszélni, hát sokszor letromfolta őket. mikor valami léhaságot beszéltek vagy tettek. Soknak a szemét is felnyitotta, hogy a tiszteletes urra érdemes ám jobban hallgatni, mert az csak jót akar. Bakóné asszonyomnak kimondhatatlan örömet okozott ez a változás. És az ő szive is, mint minden emberi szív, most már az egy örömhöz még más örömet kívánt. Szerette volna, hogy teljesüljön régi vágya, hogy Bándi Mári legyen az ő menye. Szólt is felöle fiának. Nagy örömére a fiú nem is ellenkezett. Azt mondta, hogy csakugyan ilyen tisztes erkölcsű komoly keresztyén hajadon jobban is illik ő hozzá, mint afféle széltoló . . Meg aztán az is eszébe jutott, hogy valamikor suttyó korában nem is volt az ő szive a Máriától épen idegen. Hát el is ment Bándiék háza tájára szót érteni Marival. (Vége köv.)
