Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-06 / 32. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 32. szám. 1910. augusztus 6. Jézus a tengeren. Abból a történetből, melyet acimkép ábrázol, sok és értékes igazságot merithet a keresztyén ember. I. Jézus a tengeren jár s nem merül alá. Az emberi élet hasonló a tengeri utazáshoz: a tenger hullámai fenyegetik az utazót; az élet szenvedései az embert. Jézus az élet szenvedéseit meggyőzi s nem nyelettetik el azok által. II. Menjünk Jézushoz! Péter a Jézus hívására rálép a háborgó tengerre s bátran elindul azon. Ha Jézus hívását halluk, ne féljünk az élet szenvedéseitől mi se, induljunk el bátran. III. Jézus lecsendesiti a tenger háborgását. A mikor Péter ingadozott a tengeren s már-már alámerült, Jézus lecsendesitette a tengert s Péter nem nyelettetett el a habok által. Ha hittel és bizodalommal megyünk a Jézushoz, O e hit által úgy megerősít, hogy az élet szenvedései között is megállunk. IV. Az élet szenvedéseit senki se kerülheti el, mert mindenek alávettettek azoknak. Ha utazol a tengeren, légy gyenge gyermek, vagy erős férfiú, légy szegény, vagy gazdag, férfi vagy nő, tudós vagy tudatlan, nem parancsolhatsz a tenger hullámainak, hogy ne háborogjanak és hajódat ne fenyegessék elnyeléssel. így nem parancsolhat senki se az élet szenvedéseinek, mert Isten akaratából vannak azok. V. A szenvedésekben megálljunk, a szenvedések el ne térítsenek a jó útról, mely Jézus által Istenhez vezet, ki akarná, hogy a tenger hullámai elnyeljék; ki akarná, hogy a szenvedések kétségbe ejtsék ? ! VI. Egyedül a Jézus által van szabadulásunk; egyedül a Jézus tudományának szivünkbe való plántálásával őrizhetjük meg életünk boldogságát. VII. A ki azért boldog akar lenni, Jézust kövesse és soha Hozzá hütelen ne legyen. H. M. Gy. Nagyoknak való mesék. A nagyapó és unokája. Volt egyszer egy igen-igen öreg ember, kinek a vénségtől már szeme is meghomályösodott, térde is reszketett, nagyot is hallott, keze is elgyengült. Az asztalnál a kanalat is alig tudta kezében tartani, azért sokszor tele csepegtette étellel az abroszt, A fia és a menye egészen megundorodtak tőle s ezért a szegény öreget félre ültették ebédkor a kályha megé, hol egy olcsó cseréptálba adtak neki enni. Szomorúan tekintett az öreg az asztal felé s könnybe lábbadt a szeme, de mégse szólatt semmit. Történt egyszer, hogy reszkető kezéből kiejtette a cseréptálat s az darabokra tört. Zsémbelt is reá a fiatal asszony s hogy többé kárt ne tehessen vettek neki egy fatálat s ebből evett azután az öreg. Egyszer, a mint épen esznek, az öreg a fatálból a kályha megett, fia és menye porcelán tálból az asztalnál, nagy örömmel szalad be az udvarról a kis unoka s kezében egy pár deszkadarabot czipel. „Minek örvendsz úgy fiam?“ — kérdi tőle az apja. „Vályút fogok csinálni, — felel a gyermek — hogy legyen miből enni apának és anyának, ha majd olyan öregek lesznek, mint nagyapó. A szülők egymásra tekintettek s elszégyelték magukat. Megbánták, hogy olyan roszak és hálátlanok voltak az öreg nagyapó iránt s rögtön asztalhoz ültették és többé már nem bánták, ha lecsepegteti is az asztalt az étellel. — Nincs nagyobb terhe a földnek a hálátlan gyermeknél. A jámbor napszámos. Egyszer egy napszámos útra indult, hogy munkát keressen a városban. Déltájban egy csárdához ért, a mely már közel volt a városhoz. Betért ide, hogy egyék valamit, mert nagyon megéhezett. A csárdában sok volt a vendég. mert az nap hetivásár volt a városban. Ettek, idogáltak és mulatoztak ott a vendégek. A munkát kereső ember, mielőtt az asztalhoz ült volna, levette a kalapját s elmondta csendesen asztali imádságát. Meglátja ezt egy hetyke, csufondáros suhanc s hogy kigu- nyolja az imádkozó embert, igy szólatt hozzá: „Hát kendteknél még mindig tart ez a bolond szokás ? És mind olyan jámborok kendtek ?“ „Hát mi bizony szoktunk imádkozni—felelt a nápszámos -—mert tudjuk, hogy minden áldás és tökéletes ajándék az Istentől van. De azért vannak nálunk is, a kik sohasem imádkoznak és Istenre nem gondolnak. így például, hátul az udvaromon van egy kis házikó, ketten laknak benne! ezek sohasem imádkoznak, mikor esznek, hanem mohón felhabzsolják azt, a mit elibök adnak.“ A suhanc elszégyelte magát, mert megértette, hogj' a napszámos házikójának két lakója — két disznó vala. „Tárjátok föl a kapukat . . „hogy a dicsőség királya be= vonuljon.“ Zsolt. XXIV: 7. Egy fiatal katona beszélte el: A kaszárnya ajtajánál őrséget kellett állanom. Sötét éjszaka volt s én szorgalmasan nézegettem körül, hogy valamelyik feljebbvalóm meg ne lepjen s a tisztelgéshez szükséges fegyverfogásokat el ne mulasszam. Őriznem egyáltalában semmit nem kellett, csak egy őrbódét s a kaszárnyaajtót. Hirtelen lódobogást hallottam. Hagynagyom volt s én köte- lességszerüleg, a legpontosabban végeztem el a tisztelgési mozdulatokat. De nem akart megelégedni ennyivel. Mint a cővek, úgy állottam. Végre dörgő hangon rám kiáltott: „Fickó, mit használ nekem minden tisztelgésed, ha a kaput ki nem nyitod !“ Ez hatott. Mint a villám, nyitottam ki a kaput s hadnagyom beléphetett. Mit használ az Ur Jézusnak is minden tiszteletnyilvánitásod, mit használ, ha mondod, hogy szereted Őt, ha szivedet meg nem nyitod Előtte? Bocsásd be az Üdvözítőt! Tárd föl a kaput, hogy a dicsőség királya bevonuljon. Üzleti érdekből. Egy indiai misszionárius együtt utazott egy angol nagykereskedővel- Rövid beszélgetés után előhúzott utóbbi egy 100,000 dolláros csekket s átadta az elámult missziónárius- nak. „De értsen meg jól engem“, tette hozzá, „én nem vagyok hivő s nem is akarok annak látszani. „De hát miért adja ezt a pénzt?“ „Mert az önnök munkája számomra tiszta nyereség. A mig ez a munka itt meg nem kezdődött, addig én a szállodához voltam kötve. Sohasem utazhattam el, különben üzletemben minden felfordult volna. Amióta a misszió itt dolgozik, minden megváltozott. Hetekig távol maradhatok s bizonyos vagyok felőle, hogy minden rendbe megy, mindenki megteszi kötelességét, mig korábban üzletvezetőm becsapott, pénztárosaim loptak s a személyzet veszekedett. S India minden kereskedője megerősiti ezt önök előtt.“ Ha Jézus a kormányzó. A kinek alkalma volt, megfigyelhette, hogy a kikötőhelyeken felvont vitorlával veszteglő hajók, akkor, mikor hirtelen heves szél támad, nemegy irányban indulnak el, hanem ki erre, ki arra. Honnan van ez ? Onnan, mert a vitorla nincs egyformán elhelyezve. A szenvedésekkel is igy vagyunk ez életben. Az égjük embert a menny kikötője felé viszik, a másikat az élettenger zátonyára. Annak a léleknek, aki Jézust választotta kormányosának, annak nem árthatnak az életben előforduló zivatarok, szenvedések. Istennek nagy kegyelme szükséges ahhoz, hogy a bajok között, melyek reánk bocsáttatnak, elérhessünk mindig az Isten által elénk szabott révbe: a lelki nyugalom és békesség csendes kikötőjébe.
