Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-30 / 31. szám
31 szám 1910. julius 30. „Amerikai Magyar Petőfi Zoltánról. Irta: Kovács Endre. Petőfinek, a szabadság és szerelem lantosának a fiáról akarok egyetmást elmondani. Petőfi Sándor 1848 dec, 15-én boldog elragadtatásában irja meg versét fia születésére : „Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt. Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt,“ stb. A költő alig tud hová lenni örömében. Arany Jánost szólítja fel a fia keresztapjául, majd két hetes korában lerajzolja a gyermeket és megírja életrajzát. Ábrándokat sző, álmokat álmodik a Petőfi névhez, napsugaras jövőbe lát és benne Zoltán fiát, mint a Petőfi név méltó örökösét. De az apa reményei nem teljesedtek. Petőfi Zoltánra vonatkozólag is beteljesedett a költő csudás jóslata: kora dér szállt reá, mely leszedte a virágokat. Pedig Petőfi Zoltán nemcsak a különcködést, nemcsak az excentrikus hajlamokat örökölte apjától, hanem költői lelkét is. Ki tudná megmondani, hogy mivé fejlődött volna, ha szerencsésebb körülmények közé jut s ha nem pusztítja el gyilkos kór élete kezdődő tavaszán ?! Petőfi Sándor ugyancsak fia születési évében, 1848 végén belépett a hadseregbe s Bem apó oldalán, mint kapitány, majd mint őrnagy harcolt. Vitézül viselte magát Dévánál, Szász-Sebesnél. Utoljára a segesvári csatában látták 1849 juh 31-én. Bizonynyal ott esett el s társaival nyugszik egy sírban. A nemzet sokáig nem hitte Petőfi halálát. De a lant nem szólalt meg öbbé. Harmadfél éves volt Petőfi Zoltán, mikor anyja, Szendrei Julia másodszor is férjhez ment Horvát Árpádhoz. Mostoha apja azzal a finom elbánással, mely benne nemcsak fogadott fiát, hanem a nagy költő vérét is látta, nevelte édes gyermekeivel együtt. Ha nem sikerült neki belőle embert faragnia, nem rajta múlt. Petőfi Zoltán oly rakoncátlan, vásott természetű gyermek volt, hogy csakhamar nagyszüléihez, majd nagybátyjához, Petőfi Istvánhoz kellett adnia. A gyermekben nagyon korán jelentkeztek a könnyelmű hajlamok, melyeket csak tápláltak azok az általános elkényezte- tések, melylyel rokonok és ismerősök benne a nagy költő fiát becézgették. A szomorú emlékű ötveneshatvanas évek elnyomatásában a szenvedő nemzetnek egyetlen vigasza Petőfi visszatérésének reménye volt. Legendás eltűnése csak növelte nimbuszát. Minden tőle származót megbecsültek, minden rája emlékeztetőt imádatos áhítattal vettek körül. Fia természetesen bálványozás tárgya volt. Az ifjúvá fejlődő Zoltán jól látja ezt és igyekszik is a közhangulatot a maga javára fordítani. Nem túri meg az iskola nyűgeit, abbahagyja a tanulást és alig 16 éves korában Thália papjául szegődik. Ő is, miként egykor apja, színészi babérokról álmodik, mikor beállít a debreceni színház intendánsához, hogy szerződtesse s babérokat bár nem aratva, de annál többet nélkülözve követi a társulatot Nagyváradra, majd Kecskemétre. Mohón élvezi a szabad élet örömeit és fiatal heve gondatlanságával ássa alá egészségét. Reformátusok Lapja“ 13. oldal. Szendrei Julia kétségbe van esve fia bizonytalan jövője miatt és minden eszközzel, szóval és leveleiben igyekszik őt letériteni a végzetes útról, de Zoltán makacs, akaratos és eleinte rá sem hederit a levelekre. De a sok nélkülözés, úgy látszik, végtére is engedékenységre készteti. Egy Petőfi Istvánhoz intézett és 1865 április 18-ról keltezett levelében már igy ir édes anyja: Kedves Pista ! Legújabb hírül tudatom veled, hogy Zoltán kijelentette több ízben, és komoly megíontolás után, hogy neki legnagyobb kedve a gazdászathoz volna, ennek következtében azon tanakodtunk, nem volna-e legcél- célszerübb őt az óvári gazdasági intézetbe adni? Ámde azelőtt egy évet praktizálni kell mindenkinek s csak ezután veszik oda be. Erre nézve édes Papa mindjárt téged említett, hogy ez évet melletted tölthetné el leginkább. Mind lelkére, mind testére legüdvösebb helyen volna nálad. Minderről nélkülözhetetlenül szükséges együtt értekeznünk, hogy kölcsönösen meghallgassuk egymás véleményét és azt tehessük, amit jó lélekkel a legjobbnak, leghasznosabbnak fogunk találni. Nem Zoltán álljon itt előttünk, hanem szegény Sándornak egyetlen fia; s ne azt nézzük: mit érdemel Zoltán, hanem azt: mivel tartozunk az ő egyetlen gyermeke iránt. Az ő szelleme vezéreljen bennünket, hogy eltalálhassuk az igazi utat, mely célunkhoz: Zoltán megjavulásához, testi-lelki jóvoltához vezet. Mostani viseletű elég jó. Legalább semmi újabb kihágással nem keserített meg azóta . . . Szerető rokonod Julia. Az anya öröme azonban nem sokáig tarthatott. Zoltán csakhamar megunta a gazdászati élet zajtalan örömeit és visszakivánkozott az ő elhagyott élvhajhászó körébe. Pedig Petőfi Istvánban nemcsak felügyelőt, hanem az apa szivével érző szerető nagybátyát is nyert. Ő maga is elborult kedvvel látta dicsőséges bátyja hibáit feltámadni a fiában. Egyszerű, nemes szive jósággal, szeretettel vélte kinyerni azokat. Hiába volt bizodalma módszeréhez. Petőfi Zoltán visszatért a színészethez. Mikor az anyja ezt megtudja, olyan levelet ir Petőfi Istvánhoz, mely megdöbbentő keserűséggel festi le a fiút. Többek közt igy ir: „Elviselhetetlen fájdalom és keserűség tölti el szivemet. Érzem, hogy e gyermek még öngyilkosságra vihetné saját édes anyját. De oly önző, oly könnyelmű, mint ő, még anyja sírját is meg- szentségtelenithetné.“ Én azt hiszem, hogy ez a hang nem jogosult. Ilyen lelketlen Petőfi Zoltán nem volt. Szendrei Julia ideges, exaltált lénye tükröződik e levélben is, mint élete sok egyéb körülményeiben. Kétségtelen, hogy Zoltán végtelenül könnyelmű, fékezhetlen természet volt. De e mellett csupa szív. Vidám és csapongó, léha és gondtalan ifjú. Az az életmód, melyet folytatott, csakhamar éreztetni kezdi hatását: a hatvanas évek vége felé a tüdővész jelenségei mutatkoznak rajta. Ekkor fiatal kedélye megretten a kora enyészettől és 1869 őszén sietve keresi fel Merant, a gyönyörű és hires fürdőt. Ha már most azt hisszük, hogy a veszedelem érzete megkomolyitotta, rendes életmódra szoktatta, alaposan tévedünk. Ő azok közül az emberek közül való volt, (Folytatás a 14-ik oldalon.)
