Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-18 / 25. szám
4. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 25. szám. 1910. jimuis 18. Ismét csend. Mindenki elaludt, csak az „öreg“ felesége meg én nem. Az asszony szünet nélkül forgolódott, sóhajtozott és pedig vártam a kellő pillanatot, a mikor az ágy alatt elhelyezett fát érdemes lesz mozgásba hozni. Az óra éjfélt ütött. Most vagy soha, gondoltam, s ezzel a madzagon rántottam egyet. A fadarab dörömbölve mozdult meg, a tanárné pedig ijedten ült’fel ágyában és figyelt, jól láttam, dacára a homálynak, a mi ablakunkkal szemben levő ablakon át. Néhány perccel később ismét megrántottam a madzagot, de most már erősebben. Velőt rázó sikoltás következett. Az „öreg“, a fiuk, a cseléd egy pillanat alatt talpon voltak és magam is oda mentem és a fát igyekeztem a madzaggal magamhoz rántani, de a fa megakadt s a madzag elszakadt. Nagj'sokára lámpát gyújtottak. Ott álltunk ijedten mindnyájan, a tanárné pedig aléltan feküdt. Ecettel magához térítették s ekkor elhaló hangon suttogta: „itt az ágy alatt - ■ • • “ és az „öreg“ az ágy alá nézve, rájött a stiklireKi csinálta ezt? — kérdé szikrázó szemekkel. Tettetett csodálkozással feleltünk mindnyájan: — Én nem, én nem - • • ■ — Holnap déli tizenkét órára egyet se találjak a házamban közületek ! Megértettétek ? Szótlanul mentünk át szobánkba. — Helyes, holnap megyünk innen, megyünk oly helyre, a hol szabadabbak leszünk. Reggel, a mikor felkeltünk, a reggelit szokás ellenére szobánkba hozták. Nem nyúltunk hozzá, hanem mindnjMjan pakolni kezdtünk. A tanárné átmegy szobánkon s mit látja, hogy pakolunk, sírva fakad. — Hát maguk mit csinálnak ? — kérdé. — A tanár ur elzavart bennünket, elköltözködünk, — volt a felelet. Az asszony nem szólt semmit, hanem kiment. Pár perc múlva az „öreg“ jött be. 0 is kérdezte: — Mit csináltok ? — Pakolunk ! — feleltük egyhangúlag. — Dehogy pakoltok, megisszátok a kávétokat, bocsánatot kértek a feleségemtől és takarodtok gz iskolába. Minden igy történt. Este pedig tudtunkra adatott, hogy minden nap szabad egy cigarettát elszívni idehaza. Hát hiszen egyszerre nem is szívhatunk mi soha egynél többet. Az indigéna. — Irta Ormándy Mikbós"dr. — Ez az indigéna: a burgonya:.-"'Minden egyszerűsége mellett is nagy -— sőt pompázó története van a szegény nép a legegyszerűbb eledelétiek, mely már feledésbe merült. Nem is árt fölelevepkeíuT Mert van abban elég érdekes dolog. Körülbelül háromszázötven esztendővel ezelőtt a spanyolok és az irlandiak gyakran átvitorláztak az Atlanti-óceánon és Dél- Amerika partjain kötöttek ki.^> TjÉgy alkalommal látták, hogy a benszülött rézbőrü indiánok ökölnagyságu gumókat ástak ki a földből, parázsba takarták, megsütötték és jóízűen megették. A hajósok módját ejtették, hogy ezt az uj életcikket megszerezzék és hazájukban meghonosítsák. Nem sok idő múlva értesültek erről a fanciák is! ők is iparkodtak hazájuk számára megszerezni az uj plántát- Könnyen érthető, hogy eleinte igen ritka és drága volt a burgonya. Csak gazdagok és nagyurak szerezhették meg- Meg is becsültek nagyon; virágcserépben ápolták, mint valami dísznövényt, s eleinte virágaiért termesztették; érett gumóit pedig a sertéseknek dobtákMikor egy francia tudós (Parmentier, hires kémikus) erről értesült, az az eszme villant meg agyában, hogy nem szolgálhatna-e a burgonya, kellő módon elkészítve, az embereknek is táplálószerül '■ Az eszme nem hagyta nyugton; hozzáfogott tehát a kísérlethez. Kertjének legnagyobb részét beültette burgonyával. Fáradozásait a legszebb siker koronázta; a burgonya mind sülve, mind főzötten igen Ízletes eledelt adott. Ezen való örömében elhatározta, hogy egy bokrétát köt első évi burgonyatermésének virágából és elviszi hódolata jeléül a királynak , XVI. Lajosnak. Afjkirály nagyon szívesen fogadta a tudóst és rendkívül megörült a burgonya-virágnak. A burgonya-virágot tüstént a gomblyukába tűzte a király és igy jelent meg az udvari estén. Maga a királyné (Mária Antonette) is megparancsolta udvarhölgyének, hogy a gvAmánt diadémja mellé burgonya-virágot tűzzön a hajába. így jelent meg ő és valamennyi udvari dátna is a királyi lakomán. Azonban nem tartott sokáig a burgonyavirág dicsősége ! Mert a divat elejtette. Óh, az a divat, be sok családi boldogságot dúlt már föl! E sors érte a burgonya-virágot is. Mikor a burgonya-virág kipottyant a divat kegyéből, akkor a gumóira fordult az emberek figyelme. Tudták már, hogy a burgonya ehető és jó táplálékot ad; nagy jövőt jósoltak neki; de a köznép igen nehezen tudott vele megbarátkozni. Pedig ingyen osztogatták a hatóságok az ültetni való burgonyát; de a nép gyanakodva fogadta az ajándékot, mert valami néplázitó azt hiresztelte, hogy az urak meg akarják mérgezni a földnépet, azért osztogatják ingyen a burgonyát! így történt, hogy később a burgonyát már el sem fogadták az emberek- Sikertelen volt a papok fáradozása is, a kik a szószékről nagy lelkesedéssel beszéltek a burgonya érdekében; valóságos istenáldásának nevezték azt. A nép hajlithatatlan maradt, mert az urak mérgezési szándékának a gyanyujaoly erős gyökeret vert a szivekben, hogy azt jó szóval, okos tanácsadással, sőt még jutaimák ígérgetésével sem lehetett kiirtani. De a mit az emberi jóakarat minden erőlködése nem tudott diadalra juttatni, megtette azt Franciaországban a nagy éhínség (1793). Az elemi csapások egymást követték: az egyik évben a késői fagyok az egész termést tönkre tették; a másik évben aszály lépett föl; leperzselt minden veteményt, nem termet semmi-1 clAz emberek ezrei kétségbe estek és megőrültek; sokan vadállati üvöltéssel futkostak az utcákon, törve-zuzva mindent, a mi utjökba akadt. Az éhség irtóztató munkát végzett; mint ősszél a légjr, úgy hullott rakásra az ember-____E végzetes csapás megszerezte a burgonya számára az indigenátust. Az előbb kigunyolt, megvetett jövevény csakhamar kedves polgártárs lett egész Franciaarszágban. Ez volt a sorsa, többé-kevésbbé a burgonyának, Európa többi országaiban is. Hazánkban 1740-ik év körül ismerték meg a burgonyát. De meghonosulása nálunk sem ment simán. A rósz hir sebes szárnyakon repül; mielőtt a burgonyát ismerték volna nálunk, már tudtak róla, hogy mérges. Ez az ijesztő rém ott járt-kelt az emberek között; bevágta az útját a burgonya elterjedésének. Nálunk is az elemi csapások jöttek a burgonya támogatására: a nagy éhség rákényszeritette a népet a burgonya ültetésére. Egy borsodmegyei földbirtokosról mondják, hogy a népnek ingyen adott burgonyát; de jobbágyai az ültetés végett kapott burgonyát az országút mellett levő árokba dobálták. A földbirtokos összeszedette az elszórt burgonyát és a saját földjén ültette el. Mikor a burgonyát már érni kezdett, éjjelenként az emberek fölkeresték és lopkodták. A földbirtokos ezért nem haragudott, sőt örömében igy kiállt föl: Hála Istennek, csakhogy már lopják! Tót vidéken a burgonya ma is ,,pandurki“-nak nevezik ; ez nyilván arra vall, hogy a pandúrok fölügyelete alatt kellett ültetni.
