Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-06-18 / 25. szám

25. szám. 1910. junius 18.

,Amerikai Magyar Keformátusok Lapja“

3. oldal.

A diák életből.’

,,öreg“ természetesen csak ámult-bámult, de egy kukkot sem értett az egészből.

— Vidám emlékek. —

Irta: KOVÁCS ENDRE.

Volt nekem egy jó öreg nagybácsim, a ki azt tartotta, hogy az élet nem egyéb, mint komédia s a [komédiások pedig mi magunk vagyunk. *

A világ kaczag rajtunk, ha fáj az élet s azt mondja ránk: szegény, szánalmas bolondokAz is szent, hogy még jobban megjárjuk, ha a világ piacára visszük azt, a mi fáj. Azt felelik rá, hogy hülyeség, szamárság az egész s a tetejébe még le is szidnak.

Mind eme tapasztalatok arról győztek meg engem, hogy csak vidám, nevettető dolgokat érdemes Írni. már csak azért is, mert az ilyet az is elolvassa, a kinek a foga fáj.

Most egy pár diákköri csíny jutott az eszembe, azt mondom el.

Előre bocsátom, hogy Zs. tanárnál laktam negyedmagammal egy szobában. Zs. tanár szigorú ember volt, féltek is tőle a diákokA magunk jellemzésére, azt hiszem, elég, ha azt mondom, kötni való négy diák egy szobábanHatodik gimnázisták voltunk valamennyien, vagy a mit ma mondják: főgimnáziumi tanulók, a mint névjegyeinken is látható volt. i

Egy holdvilágos szeptemberi estén szobánkban ültünk, meglehetős elkeseredett hangulatban, mivel egyik társunkat cigaret- tázás miatt szigorúan megbüntették. Rettenetes módon bántotta önérzetünket ez az égbe kiáltó igazságtalanság. Egy hatodik osztálybeli felgimnáziumi tanulót megbüntetni az ártatlan ciga- rettázásért! Szörnyűség 1

— Bele kell nyugodnunk a változhatatlanba. Ha nem mégis én ajánlanék valamit, fiuk. Kérjük meg az ,,öreg derest , hogy legalább itthon, szobánkban engedje meg bántatlanul élvezhetni a minket már megillető cigarettázást— Helyes ! — Éljen 1 — Vivát! — riadoztak a fiuk, — menj

és kérd meg az öreget mindnyájunk nevében.

— Hohó! Nem oda Buda! Enyém az eszme, jusson nektek is valami a dicsőségből, legyen a kivitel a tietek. — mondám én szerénykedve.

De biz’ nem akadt vállalkozó.

— No, ajánlok hát más egyebet. Négyen vagyunk. Úgy osszuk meg kérelmünket, hogy mind a négynek része legyen benne. — Én fogom megszóllitani: ,,tanár ur“, Gyuri folytatja: „engedje meg“, Laczi mondja: „hogy itthon“ s befejezi János:

,, cigarettázhassunk“.

— Bravó ! Éljen! Vivát! nagyszerű eszme, kiálták a fiuk, örömükben vállukra emelve, mint valami győztes hadvezért.

— Tartsunk próbát, hogy miként fog menni, — indítványoztam.

A próba pompásan sikerült, mintha egy ember fújta volna: „Tanár ur engedje meg, hogy itthon cigarettázhassunk“. Az „öreg“ tanár kedves emlékű neje, a ki a próbán épen jelen volt, teljesen megnyugtatott bennünket, hogy az eszme pompás és meg is lesz a kívánt sikere.

— Tudják mit, fiuk, az uramnak most épen kedve van, ne

késlekedjenek hát egy percig sem. (<

És azonnal illő sorrendben vonultunk az ,,öreg szobájába. Néhány darab számla volt előtte az asztalon, mikor beléptünk. A felesége kedveskedett neki vele. Mindjárt gondoltam én, hogy miért ugratott bele a felesége bennünket- ' A mi árva fejünkre akarta rázuditani a feltétlenül kitörő zivatart.

Mikor reánk forditá az „öreg“ vésztjósló pillantásait, sze- pegve álltunk meg előtte,- zavarunkban elfelejtettük a sorrendet s csak álltunk bámészan, szótlanul.

— Mit akartok ? — rivallt ránk röviden.

Erre mind a négyen egyszerre fujtuk mondókánkat. Az

Mi az? — ismétlé a kérdést az „öreg“.

Mi megint elfujtuk a magunkét, a mitől az „öreg“ megint nem lett okosabb.

Mi remegtünk, az „öreg“ felesége kaczagott, az „öreg“ pedig dühös lett.

Megőrültetek ? Csak egy beszéljen egyszerre, — mondá toporzékolva az „öreg“.

A felesége segített ki bennünket a zavarból s az ajtóból előre menve, pergő nyelvével felvilágosította férjét.

Tudja, édes, ezek a fiuk azt akarják kérni magától, hogy engedje őket idehaza cigarettázni.

— Mit ? — pattant fel az öreg, — ezek a kölykök cigarettázni akarnak ? — s a következő pillanatban hányát homlok igyekeztünk kifelé, de nem juthattunk ki úgy, hogy az „öreg“ botjának boldogabb végét ne éreztük volna mindannyian a hátunkon.

— Nincs igazság ! — tört ki belőlünk a keserűség, mikor szobánkban éreztünk magukat.

— Hanem az „öreg“ ezért meg fog lakolni, — mormogtam fogaim közt, mert engem legjobban bártott a kudarc.

A bosszú kiviteléhez még az nap este hozzá fogtam.

Egy hosszú erős madzagra egy kapcsot erősítettem s azt a szobánk ablaka felett húzódó csengődrótra akasztottam- Ha nappal vagy éjjel be akart jönni valaki a házba, a kapunál csengetnie kellettLefeküdtünk- Én a madzag végét természetesen a markomban tartottam.

Alig tért mindenki nyugalomra, a kapu’csengő zaja verte fel ismét. Jula a cseléd ész nélkül futott kaput nyitni.

— Senki nem csengetett, — mérgeskedett Jula.

— Dehogy senki, valami kötni való suszter inas, — vélekedett nagybölcsen az „öreg“.

Egy ideig ismét csend.

Jó negyed óra múlva irtózatos csengő lárma hallatszik— Jula szaladj gyorsan !—-és Jula szaladt gyorsan kaput nyitni a senkinek. A harmadszori csengetésnél a lánycseléd már ki sem mert menni a házból; azt mondta, hogy kisértetek járnak a csengő körül. Az „öreg“ azonban felöltözködött és oda állott a kapuhoz leskelődni.

Néhány perc múlva közeledett valaki a járdán, a kis kapuhoz érve megáll és én csupa véletlenségből ebben a pillanatban megrántom a csengőt. Az „öreg“ hajrá, mint a tigris roham az utcára és se szó, se beszéd, irgalmatlanul püföli a szegény ismeretlent. De az se volt rest, visszafordul támadója felé s olyan parázs kis verekedést rögtönöztek, hogy ugyancsak. A dulakodásra leszaladtak a fiuk, az asszony, a cseléd, én meg leakasztottam a kapcsot a drótról, az ablakot betettem, majd egy darab fára kötöttem a madzagot és a tanárné szobájába sietve, az ágya alá dobtam be, a madzag vége természetesen az én kezemben volt.

Ezalatt odakint az utcán is elválasztották egymástól a két dulakodót. Mind a kettő kimagyarázta magát és barátságosan kezet fogva a mieink jöttek befele. Az „öreg“ gyürődötten, lihegve, a felesége sápadtan, ijedten, a három fiú ragyogó orczá- val s kezeiket dörzsölve örömükben. Az ágyamhoz jöttek és úgy szorongatták a kezemet elismerésül.

— Még ezután fog jönni a java, — susogtam nekik diadalittasan.

Az egész ház ismét elcsendesedett.

Egy kis félóra múlva átszól az ,,öreg“-hez a felesége:

— Ugy-e, édes, az ajtó nyitva maradt, mikor kimentünk, vájjon nem jött-e be valaki azalatt, mig mi odakint voltunk.

— Ugyan aludj már nyugodtan, ne félj, senki se lop el, van a mi megőriz, a sok fizetetlen számla.