Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-11 / 24. szám
24. szám- 1910. június 11. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja' 3. oldal < ( Már késő. Irta: -Jókay Lajos. A kis fiú mást olvasott. Arcát elöntötte a büszkeség pirossága, kedves hangja önérzetesen csengett. Édes anyja ölbe kapta és össze-vissza csókolta. A kereskedő szivét maró fájdalom járta át, a leg- szörnyübb kínnak héttőre: Nem érem meg, nem látom meg a fejlődését; soha se tudtam, hogy ilyen okos, pedig az anyja sokszor mondta. A szakácsné beszólt az ajtón: — Uzsonnázni tessék! — Menjetek, aztán visszajöhettek mindjárt — szólt az apa. Vidáman sereglett a kis csapat kifelé. — Hát neked hozzak-e? — kérdezte urát a nő szomorúan. Tudta, mit felel. — Ne hozz, úgyse tudok enni. Menj te is, uzsonnázz ! — Majd, ha bejönnek a gyerekek. Vértesi fonnyadt arcára szomorú mosolygás lopakodott. — A gyerekek, a gyerekek! Soha még csak nem is sejtettem, hogy a gyerekek olyan kedvesek. A mióta ilyen nyomorultul ide vagyok szegezve ágyamhoz, egészen uj fölfedezésekre jutottam: nincs nagyobb gyönyörűség, mint a gyermekkel foglalkozni. Szép a kis állat, kedves, —, hát még a kis ember! Én eddig azt hittem, hogyha az ember magzatát fölneveli, jól ruházza, taníttatja, számukra, mint a szorgalmas hangya, vagyont gyűjt: hát mindent megtett. Hiszen sokat tett, de elmulasztotta szeretni őket, megfosztotta magát attól a felülmúlhatatlan boldog érzéstől, amelyet ezeknek a kis lényeknek a viszontszeretete nyújt . . . A szegény beteg mind fájdalmasabb hangon beszélt, izgatottság hatalmaskodott el rajta. — Drága kis apukám, ne izgasd magad; az orvos teljes nyugalmat ajánlott! — rimánkodott az aggódó feleség. — Ne bánts angyalom! — könyörgött a szenvedő, — ha nem mondanám el, még jobban gyötörne . . . Látod, itt van ez a Margit. Egész kis hölgy már! Okos, kedves, jószivü, mint te vagy egyetlenem. Hiszed-e, Vilma, hogy nem is tudom, mikor nőtt igy meg? Kilenc éves lesz maholnap. Kilenc év! Könyörülő szent Isten! Mintha nem is lett volna ez idő alatt nálunk. Pedig, hogy szeret engem az a kis leány! Éppen olyan szőke, mint te s a szeme, a szeme oly szép, akárcsak a tiéd. Milyen boldogan, milyen büszkén sétáltam volna vele a Dunaparton. Utánunk néztek volna a fiatal emberek, mire az én önérzetes tartásom azt mondta volna nekik: az én lányom ez! A meggyötört asszony nem tudott mit válaszolni. Gépiesen ismételgette öt hét óta már Isten tudja hánya- dikszor: — Meggyógyulsz, drágám, ne beszélj ilyeneket! — Béla hozzám hasonlít. Barna hajú, de később megfeketedik egészen. Hangja is olyan, mint az enyém. Megegyezik a természetünk már most. Szoigalmas, törekvő, kitartó. Csuk azért ne kövesse a példámat. A szív, a szív! Emberek, a szivetekről ne feledkezzetek meg soha. A beteg vizet kért. Alig ivott egy kortyot, újra folytatta. — Hát a kis Gabi! Van-e a világon kedvesebb teremtése az Istennek, mint egy ilyen kis aranyos fiúcska? Vájjon a többi is ilyen ennivaló volt? Bizonyára! Be boldog az, a ki megfigyeli minden gyermekét egész az első naptól kezdve! Mikor kezd látni, hallani? Mikor mosolyog először, mikor bir felülni, mikor ismeri meg apját, anyját? Hogyan indul el, miféle szókat mond először? Mindmegannyi boldog határkövei rövid emberi életünknek! És én mindezek mellett érzéketlenül elhajtattam a küzdés robogó szekerén. Hova tettem az eszemet, a szivemet? A vagyonszerzés vágya kergetett, hajszolt. Szerezni, mindig többet szerezni, dolgozni! igy űzött, korbácsolt vérig az az ösztön, amely aztán minden boldogító emberi érzést kiölt belőlem. A kereskedő felült. Felesége párnákat támasztotta háta mögé. Tovább beszélt a felindult ember, még mon- mondani valója volt. — Csak ez alatt az öt hét alatt éltem, mióta lappangó betegségem kitört. Hidd el édes Vilmám, ez alatt az öt hét alatt többet éltem, igazibb életet éltem, mint a lefolyt negyven esztendeig. Oh elvesztegetett drága időm! Most ismertelek meg téged, most Margitot, Bélát és az aranyos kis Gabit! Minden nap újabb meg újabb kedvességeket fedeztem fel benne. Milyen édesen mondja: apka, kihagyja az „u“ betűt; milyen édesen hajlik meg, ha valamit magyaráz; hogyan tud duzzogni, kis arcocskájára árnyék borul, nagy szeme sötét szemrehányással néz rám! Aztán engesztelődik, szőke fejét kacagva temeti párnámba! Köszönöm néked, édes jó Istenem, hogy halálom előtt még ebben részeltettél. Hála legyen neked, hogy engedted megismernem és élveznem legszebb ajándékaidat. Vilma, drága hűséges, egyetlen angyalom! neveld gyermekeinket a szívnek; szeresd őket minden nap, minden órában, minden percben, solise tudhatjuk, mikor vág le a sötét kaszás . . . Nem folytatta tovább. Megrohanta lelkét a fájdalom. rádőlt felesége keblére és irtózatosan elkezdett sírni. Beteg, agyongyötört teste rázkódott, vonaglott a szörnyű indulattól. Majd később lecsillapult, hasogató lelki kínjai szelíd fájdalommá csendesültek. Lassan megnyugodott. Kibontakozott vele zokogó felesége karjaiból. — Vilmám, életem jó angyala, ne sírj! Belenyugszom most már a változhatatlanba, nyugodj bele te is! A beteg mosolyogni kezdett, nem kínos, hanem szelíd bánatos mosollyal. — Azt hiszem, hogy nem sok van hátra már. Ne vesztegessünk el egy pillanatot sem. Vilma, édes, hívd be a gyerekeket! Es vágyó szeretettel nézett az ajtó felé. Pályázati hirdetmény. A bridgeporti, Conn, nem csatlakozott magyar ref. egyháznál rendszeresített kántor-tanitói állásra pályázat hirdettetik. Fizetés havi 50 dollár és temetéseknél 1 dollár 50 cent, eske- téseknél 1 dollár stóla. Orgonázásban és énekkar vezetésben való teljes jártasság feltétlenül megkivántatik. Pályázati kérvények 1910. julius 1-ig a követekező cimre küldendők; Rév. Alex Ludman, 227 Pine Str., Bridgeport, Conn.
