Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-11 / 24. szám
2. oldal. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 24. szám. 1910. junius 11. A szellemi munka. ni. Szellemünk helyes működtetéséhez szükséges, hogy képzelőerőnket gondolkodással kormányozzuk és fékezzük, s szükséges, hogy figyelmünket egy pontban egyesítsük. Szellemi munkánk legfontosabb segédeszköze, sőt alapföltétele a figyelem. Mi az a figyelem ? Azt mondják: a figyelem szellemi összpontosítás, mig ellenkezője a szórakozottság. Ebből ugyan nem értjük meg a dolgot. A német tudósok akként határozzák meg, hogy a figyelem előbb a várakozás, utóbb a megerőltetés állapota valaminek fölfogására, megértésére. E tudósok szerint a figyelem adia meg a kedvező föltételeket az eszmetársitásokra, a hallottak, vagy tanultak visszaidézésére, vonatkozások keletkeztetésére, de egyúttal zavarhatja is a lelki működés egyik-másik körét. Pl. feszültfigyelés alatt nincs számunkra semmi más, mint a mi bennünket elfoglal, érzésünk is eltompul valamelyest s mintha még íélekzetet venni és elfelejtenénk. Salgó Jakab, budapesti egyetemi tanár azt mondja: ,,A figyelem az öntudatnak mesterséges szűkítése.“ Vagyis ,,a figyelem a szellemi élet tartalma kis részének körülkerítése és éles megvilágítása, mi által a lelki tartalomnak tóbbi része homályba esik, hogy észre sem vesszük“. E meghatározás tisztán érthetővé teszi tárgyát, mert abban, hogy a figyelem öntudatunknak mesterséges szűkítése, benne van, hogy erőltetéssel jár s nem tartható fenn soká, vagy kifáraszt, s benne van az is, hogy rendes állapota szellemünknek a rövid tartamú benyomások s ezek által előidézett eszmék és képek gyors föl- és eltűnése. Salgó, Ribot, francia tudós után indulva, kétféle figyelmet különböztet meg: az egyik saját akaratunkból támad, a másikat külső ingerek idézik elő. A saját akaratunkból támadt figyelem, magától értődőleg, kapcsolatos egyéni kívánságainkkal és érdekeinkkel, ezekhez hozzászámítva a tudásvágyat, valamely tárgy, vagy személy iránti érdeklődést és a kíváncsiságot, de ,,az erős külső inger sem képes személyes vonatkozás nélkül figyelmet kelteni“. Olvastuk például nem régen, hogy meghalt a khinai császár és anyacsászárné. E nagyfontosságu hir, mely a földkerekség sok népét fölötte izgatta, ránk alig hatott, még politikusainkra sem igen, mert érdekeink távol esnek a khinaiakétól. Mennél közelebb hozzuk a hallgatók egyéni érdekköréhez az előadandó tárgyat, annál könnyebben esik nekik a figyelés, a megértés, az elsajátítás. Csak világosítsuk föl kellően az egészségtan törvényeiről mit sem tudó embert, hogy mennyire egészsége érdekében van lakását naponként többször kiszellőztetni, bizonyára nemcsak figyelni fog, de meg is érti s tán még a szerint is cselekszik. A pedagógusok pedig már régóta ismerik, hogy a tanuló meglevő tudásához, eszmekészletéhez, ezzel mintegy személyes érdekeihez vonatkoztatva kell csatolni a tanítást, mert igy jobban figyel, nem fárad ki egyhamar s emlékezetében tovább őrzi meg azt, a mire oktatták. Az is figyelemreméltó, hog}L miként az egyik érdek elvonhatja a figyelmet a másiktól, azonképpen a ható ingernél más külső inger is eltérítheti figyelmünket s az eltérített figyelem más tartalommal kedélyhangulatunkat is megmásíthatja. Színházakban többször történt olyan eset, hogy a legtragikusabb jelenetben, mikor az érzékenyebb hallgatók szemei könnybe lábadnak, egy elszólás, vagy egy helytelen mozdulat elfeledteti az előzményeket és nevetésben tör ki a közönség. Az akár külső, akár belső okból ébredt figyelem annyira lekötheti az embert, hogy — mint mondani szokás — se nem lát, se nem hall, csak az létezik számára, a mi lelkét épen betölti, s lefoglaltságában még kellemetlen érzésektől sem zavartatja magát. Az ilyen központosított figyelem legjobb segédünk munkánk alaposságának és sikerének biztosítására. A figyelem központosítására, mint az öntudatnak mesterséges szűkítésére — természetesen — már korai fejlődése idejében kell szoktatni és tanítani a gyermeket. Szoktatjuk a figyelésre, mikor meséket mondunk neki, képeskönyve rajzait megmagyarázgatjuk s kérdéseire feleletet adunk. Tanítjuk a figyelésre, mikor köl- tögetjük s mindinkább hosszasabban tartjuk fogva figyelmét valami kedves uj dolognak ismertetésével. Jó szolgálatot tesznek ez irányban az óvodák, hol a gyermekeket rendtartással, társasjátékokkal, apró- cseprő munkákkal a figyelésben gyakorolják s igy az iskolára mintegy előkészítik. A gyermek mindaddig, mig figyelni meg nem tanult, nem is való iskolába, mert kelleténél nagyobb megerőltetésébe kerülne feladatának eleget tenni. Módját kellene kitalálni s az nem is lehet nehéz: hogyan kellene az iskolába felvételre jelentkező gyermek figyelő tehetségét megvizsgálni. Felnőtt ember is van elég, ki figyelni nem tud, ki egyszeri elmondásra nem ért meg semmit; a hozzá intézett beszédet meg kell ismételni, hogy fölfoghassa s jó, ha még ekkor is félre nem érti. Nem gyakorolta s nem figyelmezte magát soha annyira, hogy akárcsak rövid időre szigorúan egy pontra szögezhetné figyelmét. A gyakorlat, mely mindennemű tehetségünk kifejtését elősegíti, a figyelem megfeszítésére és kitartására is tanít. Úgy hiszem, nem megdönthetetlen igazság az, a mit Salgó tanár mond, hogy a gyakorlatnak nincs maradandó hatása szellemünkre, hogy csak a naponként újból elért fokának vesszük hasznát szellemi munkánkban. Eztlegfölebb azokban az esetekben tapasztalhatjuk, a melyek egészen uj problémák elé állítanak bennünket. Általában azonban mondhatjuk, hogy, miként a testgyakorlat az izomerőt gyarapítja, épen úgy szellemi tehetségeink is annál határozottabban kialakulnak, mennél inkább gyakoroljuk őket. A gyakorlott számtiszt pl. gyorsan s hibátlanul fejti meg aÁzakmájába vágó nehéz feladványt, élvezze bár napok, vagy hetek óta szabadságidejét, holott a számtanban nem annyira járatlan, mint inkább az ide tartozó műveletekhez nem szokott ember sok fáradsággal fogja a szükség által rákényszeritett, bonyolódotabb számadásokat elkészíteni. Vagy például a gyakorlott újságíró előbb fogja gondolatait sorba szedni s tetszetős formában leírni, mint a hasonló tehetségű és műveltségű gazdatiszt, kinek ritkán van alkalma, hogy valami elmefuttatásra tollat ragadjon. S az, a ki sokszor központosította egy tárgyra figyelmét, azaz azon a tárgyon sokat gyakorolta, nemcsak többet tud arról a tárgyról, hanem megfeszitettebben is bir figyelni. (Folyt, köv.)
