Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-01-15 / 3. szám

3. szám. 1910 január 15.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja'

3. oldal

cyA legnagyobb hős.

i.

Nabu-kud-rusz-ur, a nagy hős, a szent, Babilon ura szobrászáhoTjnent.

Királyok vonják trónéi szekerét,

Sugárzó két nap rajt' a két kerék.

Lóhátas rabnők pálma levelével Hüsitik arcát szellő hüs lehével.

A szobrászmester, nincs honába’ párja,

Ékes tornácán meghajolva várja.

Fodros hajában gyémánt csillagok,

Befont szakálla gyöngysortól ragyog. Virágos köntös eltakarja térdig.

Szumérül szól, a szolgák meg sem értik:

— ,,Nap ha, hős ur! ég hozott e lakba,

Hol ezer képben te vagy ki faragva. Dicsőséged ihlesse kezemet,

Mig rá nem száll a vég naplemenet.“ —

— ,,Ur Dingir áldjon, ragyogó művészem. Táplálja lelked’ s oltalmazza vészben.“

A műterembe lép a nagy király . . .

Nem látta régen s meglepetve áll.

Képek sorában egy hatalmas élet Vonul előtte . . . nézésébe mélyed.

Rémes csaták, hol tízszeres az ellen,

Szittya, zsidó, méd pásztor-népek ellen. Hadi kalandok, nagy vadászatok Ábrázolási függnek sorban ott.

Bronzkép, cserépmű, márvány s alabástrom ő küzd mindannyin, lelkesedve, bátran.

Itt kocsijában vágtat a nagy-ur,

S egy rátámadt oroszlánt leszúr.

Amott lóhátról hódol a puszták királya. Odább két lábra állt a puszta vadja S ő szakállánál fogva megi’agadja.

S mig az karmával jobb karjába tép, Megfojtja ballal szörnyű ellenét.

Királyi tettek, merész párbajok,

Láttokra a szív büszkén feldobog,

Hogy igaz a hir, mely felőle jár:

— A legnagyobb hős Nabu, a király!

II.

Fölemelő a nagy-ur szemeit:

— „Ez utolsó kép, mondd csak, mi ez itt?“ — „Gyermeki emlék, — szól az könyedén. —

E nő anyám s a kis hu öcsém.“

— „Beszéld el!“ — bólint Nabu kegyesen,

— „Anyám kinn főzött vályog tűzhelyen. Öcsém, pár éves, alig gagyogott,

A katlan alá rozsét dugdosott.

Mig anyám, percre, hajiokába fordul,

Oroszlán jött ki egy narancs bokoriad,

S a kis hűt derékon megragadva,

Mint egy gidát, szörnyű szájába kapta.

Sikolt a gyermek, anyám megjelen,“ —

— „Tovább, tovább csak !“ — szól a fejedelem.

— „Anyám szivét elfogja iszonyat,

Néz, lát, határoz pillantás alatt,

Megragadá a rabló állatot,

Egy szalma-csóvát földről felkapott,

A tűzbe mártá, és azzal — neki !

Meghal, nem fél, de szemét kisüti!

— Add hamat! — A duvad futna, de Fogja szakállát s fut anyám vele,

S az égő csóvát csapkodja szemébe,

Mig, mint a tarló, kigyul sárga képe,

S a gyermeket a földre ejti le . . .

Anyám leroskadt, ott maradt vele,

S égő sörénynyel elfutott a vad . . .

Öcsém beteg lett, a bestia vak . . .“

Megállt a művész, szeme könyben égett:

— „Erről faragtam, Felség, ezt a képet!“

*

Nabu csak néz, néz, álmélkodva hallgat, Szivébe nyájas érzetek fuvalnak.

Majd szól, merengve, mint az orgona:

— „A legnagyobb hős — az édes anya.“

Irta: Zempléni Árpád.

í