Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-23 / 17. szám
„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 3. oldal 17- szám. 1910. április 23. A szerencse. Irta: TÚRÁI SÁNDOR. IY. Az élete, a tulajdon élete kivánta, hogy a kényelmesebb úri életre adja magát, amire az apja vagyona ösztökéli őt. Hanem bizony Pistával nem beszélt ő többé. Szegény ember volt, de ez a becsületes büszkeségét egy pillanatra se törte meg. Még a mikor a gőgös apósa az ezer forintot fölajánlotta is neki azért, hogy szívesebben egyezzék a válásba, azt se fogadta el, nem kapott a pénzen, hanem azt mondta neki: — Ha Lidi el tudott engem hagyni, mert szegény és egyszerű vagyok, hát csak menjen Isten hírével. Én szabadjára bocsátom. Az Istennek is fogadta a hűséget, nemcsak nekem. Ha az megbocsát neki, én is megbocsátok. De mert ő is ingyen adja a kegyelmet és áldást, én sem adom pénzért. A kigyelmed pénzén, édes Száraz uram, úgy sincsen áldás, tartsa meg magának, meg az úri dámának kívánkozó leányának. Mikor aztán István is megkapta az elválasztást kimondó bírósági végzést, akkor is azt mondta rá: az Isten akarata hozott bennünket egykor össze, most is csak az Isten akarata lehet, hogy el kellett válnunk, akkor pedig ez káromra nem lészen. És nem is törődött többet a Lidi dolgával. De jobb is, ha nem törődött, mert örvendetes híreket bizony nem igen hallott volna róla. Még a nevelőben volt, amikor hirtelen betegségbe esett, amelyből nem volt többé a gondos, figyelmes Istvánja, aki fölápolja. Valami majálisfélét rendeztek kint a Svábhegyen. Szellős, hűvös tavaszi nap volt, de mert reggel ragyogón kelt fel a nap, mindenki szép meleg napra számított. Rósz szokásuk az úri dámáknak, hogy vékony selyemujjasaik mutogatására sokkal több figyelmet forditanak, mintáz egészségükre. S egy-egy selyem ujjason bizomr sok fiatal élet és egészség veszett el. Lidi is nagyon könnyen volt öltözve. De most az úri mód egy kissé megerősítette, elbizta magát. így történt, az esteli hűvös időben a tánc miatt fellievülttüdeje meghűlt s másnap ágynak esett. A régi, de elnyomott gyöngeség most tört ki igazán. Gyógyulásról az orvos az első pillanattól kezdve nem is reménykedett. A kór szinte tombolva hódította meg a már egyszer csaknem elvesztett áldozatát s egy hónap múlva azt a hirt kapta Száraz Mihály, hogy mert a leánya életének napjai.immár meg vannak számlálva, jöjjön a kórágyhoz, ha még beszélni akar vele. Száraz Mihály szinte leesett, amikor a szomorú hirt vette. Hát még a szegény felesége! Annak a bánatát, szivet facsaró keserűségét, kinos aggodalmait nincs toll, amely leírni képes volna. Mert ő bizony nem igen tudta magát mivel vigasztalni. Egyedül a jő Istenbe bizott, de úgy érezte, hogy annak az áldó kegyelmét is eljátszották kíméletlen gőgjükben és nagyravágyásukban. Az ura hamarább magához tért és mire összeszedegették az úti készletet, akkorra már ismét a régi gőgös emberré vált, aki azzal vigasztalgatta a szótalan feleségét: — Ne félj semmitől, asszony, meglásd, hogy ha a patika nem segít, majd segít a pénz. A leghíresebb, a legtudósabb doktorokat hivatom el, bírja még az Száraz Mihály bugyellárisa! De bizony hiába bírta, mire megérkeztek, akkorra megelőzte őket is a náluknál is gyorsabb halál. * A múlt nyáron véletlenül Bártfára vetődtem. A régi hires fürdő árnyas fái alatt pihent a rekkenő hőségben eltikkadt vendégsereg. Egy félreeső asztal mellett egy sovány, őszbe csavarodott emberkét láttam egyedül. A kezével öntudatlanul mozgatta, rázogatta a botját, itt-ott nagyot bökve a porondba. Arcáról leritt az unalom és kedvetlenség, vagy talán a kimerültség. A vendégek közül senkit sem ismert, őt sem ismerte senki. Látszott is, hogy nem törődik senkivel és semmivel. Szeme üres, révedező tekintettel meredt a levegőbe. Bizonyos, hogyha megkérdezte volna valaki, hogy mit néz, vagy mit léit, felelni se tudott volna. Ez a magába vonult csendes ember volt Száraz Mihály. A gazdagságát most már maga élte el. A leánya után nemsokára elment a szegény felesége is. Nem is csoda. Ugyan mi öröme volt még a szegénynek? Az urának csak egyetlenegyszer hozta szóba a leányukat. Akkor, amikor a becsületes vejiik Szűcs István újra megházasodott. Akkor is csak annyit mondott róla: Hallotta-e apjukom, hogy annak a mi derék Pistánknak ma lesz a lakodalma? Kívánom is, áldja meg az Isten a másodikkal jobban, mint az elsővel megáldotta s igy tegye jóvá azt, a mit mi elhamarkodva rontottunk. No, Száraz Mihálynak se kellett több. Nagyon bántotta őt a lelkiismeret, azért hát nagyon kellett kiabálnia, hogy annak a csendes szavát elnyomja. Ezért szidta úgy le a szegény jó feleségét, hogy azontúl még csak a szavát se igen lehetett hallani. Csak sorvadt, sorvadt a szegény jó lélek, mig a néma bánata lassanként fölemésztette. Néha-héha elutazott a fővárosba is a lánya sírjához és mindig törődöttebben, mindig szomorúbban jött haza. A második télen aztán meg is hült nagyon s attól kezdve többé nem is állott lábra. így maradt magára Száraz Mihály uram a nagy sok vagyonával, meg a mardosó lelkiismeretével. Buf'e- lejtőül, lelkiismeretcsillapitóul ivásnak adta magát s ha többet öntött a garatra, csak úgy szórta a pénzt a mulató társak italára és a muzsikus cigányokra. Emellett nyaranta el-elrándult valami fürdőhelyre, ahol még többe került a tivornyázó úri passziója és még inkább vékonyult, üresedett a bugyellárisa. Pénzének rohamos fogyása bántani kezdte. Mi lesz vele öreg napjaira, ha egyszer teljesen elfogy a pénze! Mikor nem volt részeg, bus magánosságában ez is el-el keserítette. Ejh, gondolta magában, a szerencse adta az első pénzt, a szerencse vissza is hozhatja, amit ő elpocsékolt. Szerencsejátékokhoz kezdett: a fürdőhelyeken kártyázott, otthon nagyban játszott a sorsjátékon. Ám a szerencse csak nem akart visszatérni hozzá. Sokat vesztett a kártyán és sohasem nyert a sorsjátékon. Egyszer csak arra ébredt, hogy teljesen kifogyott a pénzmagból: koldusbotra jutott. S az e miatti szégyen és a mardosó lelkiismeret addig űzte, kergette, hogy elkeseredésében fél ittas állapotban felakasztotta magát. Ez a Száraz Mihály uram szerencséjének története. Hajói meggondoljuk a dolgot, az a szerencse, ami őt érte, nem volt szerencse, hanem szerencsétlenség. Csak egy igazi szerencse van ezen a világon: a léleknek nyugodt békessége. (Vége.)
