Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-09 / 15. szám
15. szám. 1910. április 9. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja' 3. oldal < ( A szerencse. Irta: TÚRÁI SÁNDOR. II. — No, kedves Száraz uram (már nem barátocs- kámnak szóllitotta, hanem urazta!), hát már csak úgy illik, hogy ha az én szegény házamnál szakadta nyakába ez a nagy szerencse, hát az én boromból igyuk is meg rá az áldomást. Aztán a mig egy-két kancsó borocskát felhörpögetünk, majd meg hányjuk-vessük, hogy mit tegyünk. Már elküldtem a jegyző komámért is, mert a nélkül úgyis hiába okoskodnánk. Addig is azonban az isten éltesse, bog a pénzét okosan élhesse! — Köszönöm a hozzám való jóindulatát postamester uram. Bizony nagyon megköszönöm, ha jó tanácscsal segítségemre lesznek, mert én azt se tudom hirtele- nében hogy melyik végén kezdjem a dolgot. Aztán meg hátha nem is igaz. — Nem igaz? Már hogy lehet ilyent még csak el is gondolni, Száraz uram, veti ellen a postamester. Hiszen ez a levél nem tréfa, rajta van a banknak a pecsétje is. Hanem mondja csak, hogy jutott maga ehhez a szerencsés sorsjegyhez? — Abban az időben, ezelőtt 21 esztendővel szolgája voltam annak a banknak, mondja Száraz Mihály. Mikor a Pannival megismerkedtem, otthagytam a bankot és hazajöttem a falunkba! Amikor az igazgató úrtól elbúcsúztam, ezt a sorsjegyet adta ajándékba. De én mit csináltam volna vele? Ott hagytam azzal a kéréssel, hogy ha valamikor kihúzzák, majd küldjék el a pénzt. Ki is gondolta volna akkor, hogy még valaha ilyen rengeteg szerencse ér vele! Éppen jött a jegyző. Okos ember volt az, akinek a tanácsa nélkül senki se tett semmit. De nem is illett volna. Hogy pedig a tanácsát megfizettette, no hát Uram Isten, ki ütőcinék meg azon, mikor a „jószivü“ zsidó még a kaprot is pénzért adja, pedig ott terem az udvarán. Amikor a levelet elolvasta, előbb kiverte, majd megtöltötte a pipáját, aztán rágyújtott. Felvett egy pohár bort, lehajtotta, keresztbe vetette a lábát, aztán egyet-kettőt még szippantott, felhúzta a szemöldökét és a méla csendben imigyen kezdett beszélni. — A tényállás tehát a következő : Száraz Mihály kövesi lakos, szabómester egy, a Már és Társa budapesti bankházában 1880-ban elhelyezett sorsjegygyei a f. évi július hó 1-én tartott húzás alkalmával nyolcvanezer koronát nyert. Nagyon szép pénz. Ritka ember nyer ennyit egy csapásra. Érdemes vele komolyan foglalkozni. Nos hát hogyan? Vagyis mi a teendő? Nézetem ez, tanácslom fogadja meg, mert a dolga soha rendbe nem jön. Minthogy ilyen rengeteg pénzt szire-szóra senki emberfiának ki nem adnak, hát én még ma hivatalosan tudatom a bank igazgatóságával, hogy a pénz dolgának rendezése végett Száraz Mihály, továbbá az ő igazolása végett a község jegyzője és postamestere a jövő héten szerdán Budapesten a banknál jelentkeznek, a hol is aztán a további teendőket megbeszélik. így lesz. — Nagyon jó lesz, jegyző uram, bizony csak legyenek segítségemre ebben a nagy dologban. De hát honnét vegyek pénzt az útra? Nincsen nekem egyetlen garasom sem, — mondja a gazdag Száraz Mihály. — Ne aggódjék semmit, fedezek én mindent, majd visszafizeti egyszer, — biztatja a jegyző. És a mikor kissé bizonytalan léptekkel jó'estenden hazaballagott Száraz Mihály, hogy a feleségének a jó hirt megvigye, annyira rózsás színben látta a világot, hogy még az a szomorú hir se rendítette meg, amivel őt meg a felesége várta, hogy az újszülött egy óra múlva meghalt és hogy a leányuk is nagyon veszedelmesen gyenge, már orvosért is szalajtott a kenőasszony. Száraz Mihály most csak a gazdagsága jövendő gyönyörűségeit élvezte. * Mikor Száraz Mihály három hónap múlva a rengeteg pénzt felvette és a takarékban elhelyezte, már nem volt olyan nagyon elfogődva, mint amikoi a nyerés hírét vette. Tudja Isten, az ember mindenféle helyzetbe beletalálja magát, főkép, ha az a helyzet nem is valami nagyon kellemetlen. Amikor aztán nehány ropogós ezressel a zsebében hazautazott, azt mondta este a feleségének. — Anyjuk holnap megveszem a kék Farkas Andrásnak a házát. Az asszony szinte a lélekzetét is elveszítette. Mit gondol apjuk, hiszen az nem nekünk való! — Miért nem volna nekünk való? veti ellen kevé- lyen Száraz Mihály. Hát ki vagyok én, mi vagyok én ! Gazdag ember, gazdagabb, mint az összes kék és zöld Farkasok együttvéve. No hát, holnap mienk lesz a ház. Hiszen csak nem lakhatunk ebben a viskóban, mikor több a százas bankóm, mint a mennyi ép zsindely van ennek a putrinak a födelén ! És megvette a kék Farkas András ambitusos, cserepes nagy házát. Igaz, hogy kettecskén egészen elvesztek benne, de hát az üres szobákban az uraságuk, a gazdagságuk hire és dicsősége lakott. A falubeliek ezentúl megsiivelték Száraz Mihály uramat s biztosra lehetett venni, hogy a legközelebbi választásnál, ha mának nem, esküdtnek beválasztják. Hja, mert faluhelyen is nagy ur a pénz, meg kell azt tisztelni, ha az embere hitványas is. És Száraz Mihály is egészen beletalálta magát a nagy tisztességbe. Pár hónap múlva olyan gőgös lett, hogy akármelyik született gazdagnak is becsületére vált volna, ha a gőgös, hetvenkedő tempókat egyáltalán egy kalap alá lehetne hozni a becsülettel. De az elbizakodottság nem hiába a lélek dudváia, nem is terem áldott gyümölcsöket. Egyszer csak Száraz Mihálynak mi nem ötlik az eszébe. Azt mondja a feleségének: — Asszonyom ! — igy mondta a tulajdon hitestársának, mert újabb időben már újságot járatott, aztán regényeket olvasott, szóval szörnyen művelődni akart. — Asszonyom, mondja, a leányunk férjhez menetelét egy kissé elhibáztuk. A szegény asszony egészen elhült, azt se tudta, mit tegyen, csak rettegett, félt, remegett a szive, lelke, mert az újabb időben a férje ura mind több-több bolondságot követett el. Remegve dadogta hát: Már miért hibáztuk volna el, apjukom, hiszen szeretik egymást. Az István derék, dolgos, józan ember. (Folyt, köv.)
