Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-09 / 15. szám
4. oldal. 15. szám 1910. április 9. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” Széchenyi István gróf. Az, kinek nevét nemzeti történelmünk a „legnagyobb magyar“ jelzővel ékesítette fel; Széchenyi István gróf. Az 1910. év április 8-ika az ő tragikus halálának 50. évfordulója; egy félszázad telt el azóta, hogy elboiült elmével önkezével vetett véget alkotásokban, eredményekben gazdag életének. A Széchenyi István gróf alakja örökre bevésve fog tündökölni a magyar nemzet öntudatában, mert „hiszen Széchenyi kezdeményezése és nagy alkotásai nélkül Kossuth nem szerezhette volna meg a nemzetnek azt, a mit megszerzett“; az uj Magyarország legelső s legkiválóbb vezérét ő benne találta fel. Magas műveltség, nemesen érző szív, erős faji, honfiúi érzés adják meg jellemének, egyéniségének összhangját. Minden szava, a melyet szól, minden cselekedete, a’mel vet véghez visz — egy mesterségesen lenyűgözött nemzetnek ébresztgetésére irányul. A nemzet „tárogatósai, kürtösei“ vagyis a költők, az irók az összekaszált, elzsibbadt idegek szálait bogozzák széjjel. Széchenyi István gróf pedig a mozgás, a való élet delejes áramfolyamát indítja meg azokban tettei által. Egy államférfin életének örök, maradandó fénypontja csak az lehet, a honnan egy egész nemzet összeségére árad ki életet szülendő s folytonos megújhodást eszközlő világosság. Széchenyi István gróf életének e fénypontja, halhatatlanságának kezdete: az 1825. év nov. 3-ika, midőn a 34 éves fiatal gróf, lovas kapitány a pozsonyi országgyűlés alsó házában, birtokai egy évi jövedelmének, (io.OiK) forint, felajánlásával úgyszólván bevégzett tényként állította a nemzőt elé a Magyar Tudományos Akadémia megalakítását. Széchenyi tudta, mélyen gondolkozó lelke átérezte, hogy a nemzeti élet és haladás alapja, a szellemi élet és fejlődés eszköze a nyelv s annak mivelése. „Ezért ebben az érdekben tette, a mire el volt szánva, — első „áldozatát“ a közügynek. “ Tagadhatatlan, hogy az a korszak, melyben Széchenyi volt a reform eszmék megtestesülése, már évtizedekkel előbb elő volt készítve. Bessenyei György és társai, továbbá Révai müveikkel, Kazinczy nyelvújító törekvéseivel éreztették a nemzet fiaival, hogy a magyar nyelv mivelése, kifejtése az az erő, mely a nemzet veszélyeztetett jogainak, az idegen szellem hódításának egyedüli ellensúlyozója lehet. Mindezek tudatában mégis, valami nyomasztó, sürü köd borongott a lelkek felett; mert nem volt, a ki a mozdulatlanságot, az élet, a megelevenedés, a cselekvés alapjául ismerte volna föl. Az az, hogy mégis volt — mert a Széchenyi nemes lelke nem állapodott meg a kegyes óhajok és kívánságok szóbeli ölelkezésénél, de anyagi áldozatkészségében látta erőforrásait nemcsak nemzetünk jövendő anyagi, közgazdasági s állami függetlenségének, boldogságának; de egyenesen magyar nemzetünk fennmaradásának is. Ha igaz az, „hogy a nyelv fontosabb az alkotmánynál is, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, de nyelvével együtt a nemzet is elveszett“, akkor Széchenyi István, a magyar nyelv kifejtése, s nemzetünk magyarrá tétele végett felállítandó Tudományos Akadémiára tett alapítványa révén is csakugyan „a legnagyobb magyar“. Első felléptével lett egyszerre „országos emberré“. A nemzet minden vágyának, reményeinek teljesülését ő tőle várta. Több Ízben tesz külföldi utazásokat, hogy azoknak hasznát annál sikere- • sebben fordíthassa nemzete javára. Mint politikus az ellenzék soraiban foglalt helyet s alaposan átgondolt nézeteinek, eszméinek szabadon, minden tartózkodás nélkül ad kifejezést. Politikai társadalmi programinját nemcsak szóval, de tollal is hirdeté s tetteivel igyekezett megvalósításukon. Ellensége volt mindennek, ami az ébredés, az uj idők szemüvegén keresztül emberi jogokba ütközött; újított ott, hol a maradóság volt kerékkötője a haladásnak. Bár lelke a nyugati néppel színvonalán szerette volna látni nemzetét mielőbb, mégis mérséklet — bölcs tartózkodás volt elve a nemzetet átalakító állam kérdésekben. Széchenyi elve fokozatos haladás, a gazdaságilag megerősödés lévén: figyelmét az ország anyagi érdekeinek istápolására fordítja. Kötetszámra Írja müveit s azok által igyekszik eszméi részére közvéleményt teremteni. E tekintetben kiváló „Hitel“ c, müve, (Pest 1830) mely úgyszólván „egész forradalmat idézett elő az eszmék, az érzelmek országában“. Erős vonásokkal mutat rá a többek között az orvoslásra váró gazdasági bajokra, melyek ha ele- nyésztetnek: Magyarország egy boldog, virágzó ország lesz. „Világ“ c. müve (Pest 1831) vita irat, egyik támadójóhoz Dessewjfy Józsefhez intézve. Ez nem egyéb- mint apológiajá a ,,Hitel“ c. müvében kifejtett eszmének, gondolatainak; de egyszersmind szemükre lobbantja benne önzésöket a mágnásoknak, kiknek szemét sértette a Széchenyi által gyújtott világosság. Harmadik főmüve a „Stadium“ (Lipcse 1833). Ebben már politikai kérdésekkel is foglalkozik a gazdaságiak mellett és nemcsak általánosságokban mozog — mint ócsárlói hányták szemére — de positiv javaslatokat tesz a bajok megszüntetésére és 12. cikkben formulázza elég világosan s többé-kevesbbé erősen indokolt tervéit. Ha e pontokat megfigyeljük, nem tudjuk eléggé csodálni Széchenyi fenkölt gondolkozását, szabadelvüségét, melyből a Magyar hazának és a Magyar haza fiainak boldogsága terjedt ki 15 évvel később. Azon lényeges pontok jó része, melyeket 1818-ban kívánságaiul vallott a nemzet: már itt feltalálhatok. Mig Széchenyi hirlapi cikkeivel a Dunahajózás, magyar játékszín, selyemtenyésztés, a nemzeti kaszinó, a budapesti lánchíd ügyét mozdítja elő és viszi a megvalósulás felé, az alatt Kossuth a „Pesti Hírlap“ hasábjain egy szellemi forradalom szárnyait bontogatja, mely Széchenyi leikébe a nemzetet elpusztító, véres forradalom képet rajzolja be. Széchenyi lelkét aggodalom tölti el s nemzetét a csendes, de biztos előrehaladás medrében megtaartandó: megírja „Kelet népe“ c. (Pest 1841) müvét, elő tiltakozásként Kossuthnak azon modora ellen, melyen Desouliu Camille, Danton Robespierre francia forradalmárok hatása érezhető, mely ha Kossuth más taktikát nem követ: megsemmisülésre vezeti a magyart. Az elv egyezőségét a mester elismeri a tanítványával; de a haladás útjára, módjára nézve a különbség nagy. Széchenyi egész Írói egyénisége tükröződik vissza e műből, melyben az alaphang, az uralkodó elem, az államférfiu legsötétebb pessimismusa, lélektani tapasztalatok és igazságok alapján. Széchenyi, a már kedvelt, az ékestollu Kossuth támadása miatt —- népszerűségének esetleges feláldozásától sem félt, csakhogy a hazánkra boruló vész elhartására legalább kísérletet tehessen. Az ki az őt- megelőző korhoz mérten minden vonalon ujitó s bizonyos tekintetben a szó-tisztességes értelmében izgató volt; lehiggad, mérsékeltebbé s óvatosabbá lesz, ellensúlyozni akarván azt, kit az idők lázas pillanataiban azért küldött a gondviselés, hogy „szivében tüzet okádó szenvedéllyel rontson neki az elavult intézményeknek“, hogy a nemzet végre — valahára bejusson az ígéret földjére Széchenyi és Kossuth meghasonlanak egymással, egy utón nem haladhatnak többé. Azokat, kiket Kossuth féktelen szenvedélye s izzó hazafisága aggodalommal töltött el úgy a nemzet, mint a birodalmi kormány részéről: az 1847. évi követ-választástól remélték Kossuth megbénítását.. Széchenyi a választó-közönségre akarván hatni, „Politikai programm-töredékek“ cimü (Pest 1847) iratával lép fel még egyszer Kossuth ellen. A „Kelet népé‘'-ben foglalt jóslatokat és intelmeket még behatóbban ismétli e műben s kíméletlenül szemébe mondja Kossuthnak: „midőn honunk institúcióit ren dezni, szilárdítani vélte, végkép zavarba bonyolitá azt; a szabadság helyett, mely bálványa volt, szolgaibb állapotba sülyeszsé a hazát. A forradalom szerencsétlen kimenetelére célozva, kérdi Kossuthtal: „Szándékának tisztaságával fog állani elő? Szomorú vigasztalás az. ha abból egy végkép feldúlt nemzetnek romja merül fel,.... nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni, ahhoz való tulajdonok nélkül. “ (Folytatása a 13-ik oldalon.)
