Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-02 / 14. szám
•k oldal Í4. szám. 19Í0. április 2. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ A szerencse. Irta: TÚRÁI SÁNDOR. Én azt hiszem, hogy az életnél nagyobb költő nincsen, de nem is lehet s ha éber szemmel el tadjuk- lesni, amit nap-nap mellett egymásra halmozódó történetekben elmesél, nemcsak gyönyörködni, hanem okulni bőséges alkalmunk lesz. A Száraz Mihály esete különben nem annyira gyönyörködtetésre, mint inkább okulásra szolgál. Nem is teszek hozzá semmit, úgy mondom el, amint történt. Aki ezelőtt jó nehány esztendővel Kövesen járt és ismerte Száraz Mihályt, el se hinné, hogy most róla szól a nóta. Hiszen Száraz Mihály egyáltalán nem azaz ember volt, akivel még valaha valami nagy dolog is történhetett. A falu egyik szűk közén alacsony béresházban kuporgott. Az egész családja a feleségéből, meg egy szűk mellű vézna leányból állott. Ezt is épp tavaly adta férjhez Szűcs Istvánhoz, aki becsületes csizmadiamester volt. Bőségben sohasem úsztak, de a nélkülözést akárhányszor fel panaszolták ugv maguk között. Hiába, ha valaki foltozó szabó, annak bizony nem igen csuroghat a zsirocskája. A rossz nyelvek el is nevezték őket csörőcsontu szabóéknak. Rosszul cselekedték, nem illik a szegénységet gúnyolni. Száraz Mihály voltakép nem is tanulta a szabóságot soha. Ezért nem is tudta többre vinni a foltozgatá- soknál. Csak egyetlenegyszer támadt a Kánya Miklósnak olyan különös ötlete, hogy Száraz Mihállyal csináltatott magának egy kabátot. No de meg is csudálta az egész falu, S attól kezdve, ha valakinek amolyan igazán esetlen öltözete volt, azzal évődtek vele, hogy talán a Kánya Miklós szabójánál varrat. No de hagyjuk ezt. Elvégre, hogy mit beszélnek egy falúban, mit nem, ki tudná azt mind rovásra szedni? Meg aztán nem is igen volna érdemes. Az embeiek bizony nem a nagy Isten dicséretére, nem is csak a maguk boldogságára használgatják a nyelvüket, hanem akárhányszor nagyobb kárt is tesznek vele, mint egy- egy fiókzivatar. Különben is nem az a fő, hogy mi volt Száraz Mihály, hanem hogy mi lett! Akkor változott meg a sorsa, amikor éppen azt hozták hírül, hogy a leányánál, a Szűcs Istvánnénál a gólya kopogtat. ' — Eredj no, anyjuk, mondja a feleségének, hátha segíthetnél nekik valamit, én meg addig majd beszaladok a postára, mert azt üzente a postamester ur, hogy valami nagyon fontos levelem jöhetett, amelyet aláírás nélkül ki sem adhat. El is ment. Ki is adták neki a levelet s ott nyomban el is olvasta. Hanem amikor elolvasta, olyanformán volt, mintha valami hatalmas mennydörgös mennykő vágott volna le mellette. Nem tudott szóhoz jutni. Csak leült egy székre s még csak engedelmet is elfelejtett kérni. Á postamester szájából is majd kiesett a tajték- pipa. Pedig kár lett volna érte, még az öreg apjáé volt. De mi baja is lett ennek az embernek? Hiszen egy csöpp nem sok, de annyi vér sincsen az arcában. A kezében reszket a levél, a lélekzete meg csak úgy akadozik. — Hallod-e, Andris, szólt ki az ajtón a postakocsisnak, ugorj be hamar a ténsasszonyhoz, s mondjad, küldjön hamar egy kis szilvóriumot, mert a Száraz Mihálynak valami baja esett. Száraz Mihály még ezt se hallotta, csak ült és bámult maga elé a semmibe. S csak akkor sóhajtott egy nagyot, amikor a postamester eléje tartva a szilvóriumot, megrázta a vállát és rákiáltott: „No Száraz barátom, szedje össze magát, mi lelte, héj igya meg csak ezt a kis papramorgót!“ Száraz Mihály ekkor feleszmélt és azt mondta: — Nem lehet ezt még csak el se hinni! — Mit? Mi a baj? — kérdi a postamester. Talán valami nagy szerencsétlenség történt? — Tudja az Isten, szerencse-e, vagy szerencsétlenség. Nézze meg maga ebben a levélben, postamester uram. És a postamester a levélből a következőket olvasta: T. Száraz Mihály urnák Kövesen. Tisztelettel van szerencsénk becses tudomására hozni, hogy a nálunk 1880-ban letett 6954. számú sorsjegye a f. hó 1-én tartott húzáson 80,000, azaz nyolcvan ezer koronát nyert, amely is három hónap múlva kész- pénzban a bank pénztáránál felvehető. Tisztelettel kérjük szives intézkedését és ajánljuk magunkat további becses figyelmébe. Budapest, 1901 július 2. Már és Társa banküzlete. MÁR LAJOS igazgató. Amilyen rövid a levél, olyan sokára jutott szóhoz annak elovasása után még a postamester maga is. Most már értette a Száraz Mihály elnémulását. Nem kis dolog az, mikor egy szegény ember 80.600 koronát nyer. Egy perc alatt gazdag emberré lesz. És tekintélyes emberré is. Mert a pénz, hiába a pénz a mai világban a legnagyobb ur. Pénz nélkül az ur sem ur, ha grófnak született is, de pénzért a koldust is kiszolgálják. Meg is emelintette a postamester a kis házisapkáját. Hiszen nem a Száraz Mihály van most ő nála, hanem egy gazdag ember, akivel még az árendás zsidó sem mérkő’zhe- tik, legfölebb, hacsak maga a gróf. — Hm, hm, — kezdi a beszédet a postamester. Ez már aztán szerencse. Hát én gratulálok hozzá! Terin- gettét, ennyi pénz ! Mit csinál vele, no?! Ki tudna eny- nyi rengeteg vagyonnal okosan bánni ! Nyolcvanezer korona ! Tliiih, az áldóját, de melegem van. Le kell lüitőznöm. Hé, Andris, gyere csak ide. Szaladj, mond meg aténsasszonynak, hogy abból a tavalyiból küldjön egy kanoséval, kedves vendégem van. Az Andris hamarosan szétnézett az irodában, hogy hol is van hát az a kedves vendég, de biz ott a száraz Mihályon kivid egy lelket se látott. Meg is csóválta a nagy buksi fejét, de hát szolgaésszel csak megnyugodott beimé, hogy a gazdája jól tudja, mit beszél. I’edig csakugyan a Száraz Mihály volt az a kedves vendég. Hiába a pénz embert farag még abból is, akinek eddig a köszönését is csak imitt-amott veszegettiik észre. Az emberek embertársaikat néha, de a pénzt, a gazdagságot mindig föl becsülik. Gyengéje ez máraz embernek, az is marad, mig csak ember lesz e világon. (Folyt, köv.)
