Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-02 / 14. szám
4. oldal. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 14. szám. 1910. április 2. Egy hittudós vallomásai. Isten és a természet. Te nem álmodtál, ha az Isten szeretetében hittél, talán csak igazán tökéletlen képzeteket nyertél. Azért nincs szükséged lemondásra, nem kell fátyolozott szemmel a világba nézned. Semmi se fenyegeti hitedet, hízva bizhatsz, mint előbb, hogy mind az, a mit Isten tesz, tökéletes és jó. Csak ne emberi mértékkel mérj és szeretetlenül ne nevezd azt isteninek, a mi emberi. Necsüggj az egyesen, hanem sejtsd az egészet. Ne akarj látni, hanem hinni. XI. Már sok esetnél észrevehetjük, hogy az, a mi előttünk tökéletlennek tetszik, magasabb nézőpontból egészen másként látszik. Az elemekkel való küzdelem oka az emberi erő kifejlődésének; szenvedés és villongás által jutott az emberiség a magaslatra, mint a világtörténelem tanítja és az az igazság, hogy a legjobb szellemi javak az ínség gyümölcsei, már ezredévekkel ezelőtt ismeretes vala. A betegség és szegénység rossz; de a mint az egyiket eltom- pitják és istentelenné teszik, másiknál magas erkölcsi erőt és tiszta jámborságot hoznak létre. A sir mindenki előtt kinyílik, de inig az egyik annak megpillantásakor rettegve ismeri fel törekvéseinek hiábavalóságát, a másik csak terheit és gyengeségeit dobja bele, hogy szabad legyen. Ezzel persze nem tudtam megoldani az életnek minden talányát. Sőt minél inkább foglalkoztam azokkal, mindig több-több ilyen talány nyomult előtérbe és nem tudom felfogni, hogyan beszélhetnek némelyek az isteni végzésről olyan módon, mntha nekik minden a napnál világosabb lenne. De épen a mi értelmünk elégtelenségének ismerete, a mint egyfelől óv önmagunk túlbecsülésétől, másfelől őrizzen meg a csüggedéstől is. Mert ha valami érthetetlennek tetszik előttünk, de azért nem szükséges, hogy botorok legyünk és ha bizonyos helyeken gondolatainknak semmi kivezető ut nem mutatkozik, ez még nem bizonyítja, hogy egyáltalán nincs is. Fogalmaink igen hamar véget érnek. Jaj volna nekünk, ha akkor hitünknek is vége lenne. Az én hitem becsesebb ^lőttem, mint a földi boldogság. Ha az ég megnyilatkozik felettem és az Atya arcát nézem, legyen bár körültem homályos minden, szivemben világosság honol. Ha őt szerethetem, s az ő Lelkének vigasztalását és békéjét lelkemben érzem, minden elpusztulhat körülöttem, én megmaradok annak, a mi vagyok, az ő gyermeke. Tudok neki szolgálni munkában és szenvedésben, a szerint, hogy melyiket nyújtja nekem, nem tesz különbséget, vájjon halálom okát közönséges betegségnek vagy rendkívüli szerencsétlenségnek nevezik. Azért semminő sors nem tehet tévelygővé. Bizonyára vannak kívánságaim, de ha az isteni akarat azoknak ellene áll, feláldozom azokat s magasztalom Ót, hogy ő szeretetében élhetek és halhatok meg. Ha ugyanezen mértéket alkalmazom embertársaimra, akkor még a legfélelmesebb sorcsapások se, melyek résztvétemet és segítségre kész ösztönömet a legnagyobb mértékben felizgatják, nem vehetik el hitemet, hanem csak annál mélyebben éreztetik velem e hitnek szükségességét. XII. Voltam a bűn hajlékaiban. Komor arcok meredtek reám szavaikból vad gyűlölet szólt minden szent iránt. Imájok szitkozó- dás, vágyok a legközönségesebb gyönyörök kielégítése, érzületük gonosz, munkájok kelletlen teherhordás volt. Sápadt, mocskos gyermekek néztek reám szemtelenül és komoran, s szó nélkül is elárulták, hogy nem élvezték a szeretet gyümölcsét, nem láttak még jót, de az istentelenség titkaiban már régen járatosak voltak. Megpillantásuk alkalmával szivem összeszorult. Oh, hiszen nem tehettek róla, a bűn útja volt nekik kijelölve és nem volt semmi bennük, a mi más ösvényre vezethető őket. Elvesztek, még mielőtt gondolkozhattak volna. Ez a legnehezebb talány, mellyel az életben találkoztam. Oly sok ember van, a szegény kunyhókban épen úgy, mint a gazdagok palotáiban, a kik nem .pusztán testileg bűnhődnek szüleik gonosztetteiért, hanem ifjúságuktól fogva a bűn mérges lehelletét szívták magukba, úgy, hogy egészséges szellemi élet reájok nézve lehetetlen. Néhányan bizonyára megmenekednek, de mily sokan úsznak tova az árral, a kik után segítő kéz nem nyúlik ki és el kell pusztulniuk. Igen. el kell veszniük hibájukon kívül. E felett sokat gondolkoztam és nem találtam kielégítő választ. Feneketlen homály lebeg szemeim előtt, s nincs fénysugár, a mi világosságot árasszon. De azért meg kell-e magamat tagadnom s kétségbe kell-e esnem ? Avagy temetkezzem-e az örvénybe, mert másokat ott látok ? Legyek-e én is öngyilkos, mert mások meghaltak? Uram, a te utaid el vannak előttem rejtve. Éjjel sötétbe van burkolva minden csak egy kis foltnyit ragyog be a te fényed. Álmodozva nem meresztem szemeimet a sötétségre, de megyek azon az utón, mely előttem meg van világítva. Te tudod, miért hull le oly sok virág meddőn, de ha maradhatok a gyümölcsöt hozhatok, erőnek-erejével nem akarok megválni a fától. A jó még akkor is jó, ha a hozzávezető ut sokok előtt el van is zárva és az Isten szeretetében való hit képezi a lélek életét, még ha sok lélek nem jut is el ez életre. Hinni és szeretni akarok, s mindazoknak, a kik engemet hallani akarnak, ezt kiáltom: Jöjjetek, szerelmeseim, éljünk világosságban. XIII. Az Isten és természet feletti gondolatokat sokakkal fejtegettem és két ellenkező ellenvetést hallottam. Némelyek ezt mondták: „Tévedsz, ha Istent személyes lénynek gondolod. Hogyan tudhat és akarhat a végtelen ? Hogyan szerethet? Mindez csak egyes dolgokra terjedhet, ki és , azért ezt csak egyénnek, véges szellemnek lehet tulajdonítani. Ha Istenről ezt mondod, ellenkezésbe keveredek hiszen magad is megvallod, hogy tekinteted minden oldalon utoljára is sötétségben vész el. Az általános törvény valami más, mint a mit mi akaratnak nevezzünk és a korlátlan korlátozottá válik; ha azt emberi személyiségfélének gondoljuk.“ Mások igy szóltak: „A te Istened egy határozatlan, elképzelhetetlen lény, kiben bizni s a kit szeretni nem lehet. Az emberi szív barátot keres az égben, ki oltalmul szolgáljon a körülöttünk fekvő világ elnyomó hatalma ellen, lelkünk olyan lélekhez akar hozzászegődni, a kivel mint magához hasonlóval beszélhet. Ez azonban nem lehet olyan lény, kinek akarata változhatatlan törvény. “ Megvizsgáltam ez ellenvetéseket, s be kellett, ismernem, hogy gondolataimban ellenmondások foglaltatnak. De nem : adhattam rá a fejemet arra, hogy utániról eltérjek és jobbra vagy balra forduljak. Ha körültekintek a világban, a természetben és az emberi életben, előttem áll a törvény olyan erővel, melynek nem mondhatok ellene. Ha saját benső világomba pillantok, ott találom annak szükségességét, hogy lelki életemet Istenre alapítsam, kiben az Atyát és annak mintaképét szerethetem. Tehát ha szememet egyik oldalon se akarom behunyi, két igazság van előttem, melyeket egy tiszta gondolatban nem lehet egyesíteni. Ekkor kérdezőm; Miért nem vagyok képes? És igen egyszerű válasz következett: Én véges vagyok, mig Isten végtelen, hogy lehetne hát nekem őt felfogni ? Neki megfoghatatlannak kell lennie. Mintha két gondolat-vonalam volna, melyek engemet hozzá utasítanak, de ezeknek találkozási vagy metsző-pontja látókörömön kívül esik. Kétféle történést ismerek, egy törvényszerűt és egy m.ísi kát, mely személyes akaratból áll elő. Mindkettő egy a végtelenben. (Folytatása a 15-ik oldalon.)
