Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-26 / 13. szám
13. szám. 1910 március 26 „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. A keresztyén vallás lényege a feltámadás hite; annak bizonyos tudata, hogy az én a földi lét elmúlása után is él s tökéletesebb helyen és alakban folytatja azt, a mit itt elkezdett; hogy aki kevesen hü volt, azután többre bizatik. E hit volt és marad örökre a Krisztus vallásának legerősebb oszlopa. Ez oldja meg a lét és nem-lét nagy kérdéseit, egyenliti ki a halál rendszertelennek látszó pusztításait, simítja el az elszakadásból eredő fájdalom hullámait- Föltámadunk ••• • Tehát az életet nem öli meg, csak más helyre vezeti át a halál, hol tisztultabb alakban folytatjuk azt, a mit itt félbe kellett hagynunk, hol százannyit nyerünk a helyett, a mit itt el kellett vesztenünkDe nem mindn}'ájan • • • ■ csak a kik hívek voltak mind halálig, a kik nem láttak de mégis hittek: a kik meggyőződtek a felől, hogy a Krisztus érettök halt meg s érettök támadott fel. Az ilyenek ővele együtt feltámadnak, sőt meg sem is halnak. Mint Jézus Lázár koporsója mellett Márthának mondja; Én vagyok a feltámadás és az élet, a ki énbennem hiszen, ha meghal is él. És valaki él és hiszen énbennem, soha meg nem hal (ján. XI. 25. 26.). Azaz már e földön részesévé lett az örök életnek. Hogyan élhetünk mi a Krisztusban? Másként nem, mint ha életünket leszakítjuk a természeti ösztönök múlandóság alá vetett vad törzséről s beleoltjuk a halhatatlan krisztusi lélekbe, az ő igéjébe s egyedül onnan szívjuk táplálékunkat. Ha élünk többé nem testi, hanem lelki életet; ha élünk többé nem mi, hanem él bennünk a Krisztus: akkor a testi ember meghal, a lelki ember föltámadott már itt a földön s él örökké a Jézus Krisztussal. Amen. Lukácsy Imre, ev. ref. lelkész. II. — Nagy kár, de hát maga kereste a saját maga vesztét, — súgta vissza a postamester. Pár óra is eltelt ez után a nélkül, hogy valami történt volna. Egyszer gyenge világosság kezd derengeni az egyik ablakon át- Egy fehér árnyék mozgását lehet kivenni. (Nem abban a szobában, a melyben a tiszteletes van. Ha van esze, még menekülhet-) E látvánj^ra a kapuban levő két fegyveres vitéz fogai va- czogni kezdenek. — Látja-e, erdész ur ?■ • • • — Nem vagyok vak, — súgja alig hallhatóan a postamester. Nem sokára ugyanabban a szobában, melyben az előbbi árnyék feltűnt, egy másik árny is látható lett s egészen jól ki lehetett venni, hogy egy ideig külön mozgott a két árnyék s egyszer csak az látszott, mintha a kettő egyesült volna egy nagyobb árnyékká. A nagy figyelemben merőn tapad a két fegyveres vitéz szeme az alblakraA világosság egyszer csak hirtelen kialszik s mintha hangos beszéd, lárma hallatszanék le. Kinos percek voltak ezek a két fegyveres vitézre nézve. — Hallja-e postamester ur ? — Nem vagyok süket! Hirtelen újra világossá lett az ablak és tisztán kivihető, hogy három emberi alak mozog a szobában. Pár perc múlva nagy robajjal kinyílik egy ablak. A tisztelets kihajolva rajta lekiált: •— Erdész ur ! Postamester ur ! Itt vannak az urak ? — Baj van, baj van ! — suttogtak, de nem mertek hangosan szólni. Végre is az erdészbe tért vissza hamarabb a kurázsi— Minden jó lélek dicséri az Urat ! Baj van ugy-e ? ! — Baj bizony ! Elfelejtettem magammal egy kis vizet hozni, megszomjaztam. Nyújtsanak fel egy pohár vizet, urak. — Hát a kisértetek? - . • . — A kisértetek soha sem isznak vizet, ők már eloltották szomjúságokat, — válaszol kaczagva a lelkészA postamester keresztet vetve szól: — Bizony megőrült ez a szegény tiszteletes. — Hát adnak-e az urak vizet ? — sürgeti a lelkész. — Magas az ablak. — Ott látom egy fához támasztva a kertész almaszedőjét, akasszák annak a végére az edényt, úgy majd elérem. A két ember egymás előtt szégenlette gyávaságát. A kancsó viz valahogy feljutott. — Köszönöm! Most már menjenek az urak haza aludni. Nem kellett nekik kétszer mondani. De útközben egyre hajtogatták: — Megőrült, tisztára megőrült, szegény ! * Az erdész már korán reggel megvitte hírét az éjjel történteknek a báróhoz. A báró késedelem nélkül magához kérette a lelkészt, a kihez első szavai ezek voltak : — Igaz-e, hogy a múlt éjjelt a kisértet lakta szobákban töltötte ? — Igaz, báró ur ! — Látott kisértetet? — Kettőt is, báró ur ! Beszéltem is velők. — Elvárom, hogy nekem őszintén elmor.d mindent. — Sajnálom, báró ur, egyelőre hallgatást Ígértem a kísérteteknek. — •? — Igen! — Tehát nem szabadulhat meg tőlük a kastély ? — Dehogy nem, báró ur. Egyetlen módja a szabadulásnak pedig az, hogy ne állja útját egyetlen leánya boldogságának s akkor nem lesznek itt többé kisértetek. A báró összeránczolta homlokát— Tehát kompromittálva vagyok? - • •. A lelkész ünnepélyesen csak ennyit felelt: — Többet nincs jogom mondani, de a báró ur ennyiből is érthetMég a lelkész el sem távozott a bárótól, mikor ez leányát hivatta magához. A lelkész azonban elhagyta a kastélyt, rfiielőtt a baronesz apját felkereste. Hogy mi történt az apa és leánya között, azt nem tudhatni. De sok hangos szó és keserves női zokogás hangzott ki a szobábólAz erdész és postamester főként azon csodálkozott, hogy a tiszteletes oly hamar visszanyerte ép elméjét, hogy már a leg- közelébbi vasárnap az Isten házában prédikált is. Az egész falu népsége pedig azon csudálkozott, hogy a báró ur jelenlétében Ella baroneszt menyasszonynak hirdette ki egy szomszéd kis városi járásbiróval, a nemesi származású Zsigmondy Sándorral. Az esküvő napja hamarosan megérkezett. Sok más vendég között meg valának hiva az erdész és postamester is, a kik az egész kisértet históriát csak akkor kezdték megérteni, mikor a tiszteletes ur nagy ékesszólással előadott s az ifjú párt illető felköszöntőjét eme tréfás csattanóval fejezte be eképen: — És legvégül a legboldogabb családi életet kívánok a kastély két, általam leleplezett boldog kiséretének ! (Vége.)
