Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-08 / 2. szám
2. szám. 1910. január 8. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ j. oldal. Az evangélium Japánban. ii. Perry expeditiója lön kiinduló pontja Japán legújabb dicsőséges történetének, kiinduló pontja annak a páratlan gyors haladásnak és fejlődésnek, melyet Európa méltán bámul s mely Dai Nippont az európai hatalmak veszélyes vetéJytársává tette Ke- let-Ázsiában. E hatalmas fellendülésnek legjelentékenyebb mozzanatai az 1868-diki forradalom, a sógun bukása s a mikadó restauratiója, — Szaigo Takamori lázadása 1877-ben, az alkotmány kihirdetése 1889. február 11-dikén s a japán-khinai háború 1894-ben. Eme mozzanatok pedig nagyjelentésüek az újabb keresztény missiói munkásság történetében is. A hittérités csak akkor indulhatott meg, midőn 1859-ben több európai hatalom sürgetésére megengedték, hogjr a szabad kikötőkben, az erre kijelölt városrészekben az idegenek állandóan letelepedhessenek. Ekkor küldötte missiói útra az Egyesült Államok protestáns-püspöki egj'háza Ligginst és Williamst, az Egyesült Államok presbyterianus egyháza a nagyérdemű dr. Hepburnt, ki már előbb Kkinában működött, az Egyesült Államok németalföldi református egyháza Brownt, Verbecket és Simmonst és 1860-ban az amerikai Baptista Szabad-Missió-Társaság Goblet, ki már Perry expeditiójában is részt vett. Ezek voltak a protestáns missió egyedüli képviselői Japánban 1869-ig. A római katholikus missiót a Congregatio de propaganda fide inditotta meg 1861-be n Kiusu szigetén keresve a kapcsolatot a jezsuiták XVI- századbeli működésével; mig az orosz orthodox egyháznak terjesztésén Nikolai püspök kezdett dolgozni 1862-ben Hakodatében. Ezek után a protestáns missió munkásságára fordítva főfi- gj’elmünket, annak e redményeit a következőkben foglalhatjuk össze. 1859-től fogva meg volt ug3'an engedve az idegeneknek a Kanagawában, Jokohamában, Kóbéban, Nagaszakiban és Hako- datéban való letelepülés, de a keresztvénség elleni tilalom még feltétlenül érvényben maradt s a szigorúan megszabott határt idegen át nem léphette. A missionáriusok japán nyelvmesterre is csak nehezen tehettek szert s ha akadt olykor valaki, a ki e munkára vállalkozott, az is ott hagyta őket, mihelyt vallási dolgokra terelték a beszédet- Ily körülmények között az első tiz esztendő (1859—1869-ig) inkább csak előkészülés volt a következendő, nagv hatású missiói munkásságra. Ezen idő alatt készültek el az első vallásos iratok, melyek később oly gazdag gyümölcsöket termettek, 1867-ben pedig a nagytudományu dr- Hepburnnek japán-angol szótára jelent meg Sángháiban, mely alapvető munka megbecsülhetetlen kutforrása lön a japán nyelv tanulásában fáradozó hittérítőknek. 1861-ben a sógun tizenkét fiatal embert küldött Kanagavába, hog3' az ottani missionáriusoktól angolul tanuljanak. A hittérítők természetesen a bibliát választották olvasókönyvül, a minek, ha egyéb nem, legalább az az eredménye meg volt, hogy az illető ifjak megismerkedtek a szentirással s a tőlük kérdezősködőknek jobb felvilágositást adhattak, mint a kormány tilalmai, melyekben a keresztyének „gonosz“ és „veszedelmes“ sectáiról volt szó. Hepburn is gyűjtögetett maga köré apró, elhagyott gyermekeket, kikből később a keresztyén gyülekezetek első oszlopos tagjai lettek. Nagyon kedvező hatást tett nem egy missionáriusnak, azonban itt is első sorban dr. Hepburnnek orvosi működése. Többen írtak földrajzi, történelmi könyveket iskolai használatra, melyekbe mindegy feltűnés nélkül szőhettek keresztyén elveket, eg3?es mondásokat, a tanulók figyelmének felkeltése végett. A kormány kapott az uj könyveken s elrendelte használatukat a saját iskoláiban. Hogy ez sem volt kárbaveszett munka, azt is meglátjuk, ha majd Nisimáról, a japánok apostoláról megemlékezünk. Keresztelés azonban csak nagy ritkán történt. Az első japán, a ki a keresztséget felvette, Janó Riu volt, Ballagh hittérítőnek japán n>-elvmestere Jokohamában. Szivében már régen Jézus hive volt, de megkeresztelkedni csak akkor mert, midőn honfitársaitól már nem kellett félnie: halála óráján, a viszontlátás remén3^ével vigasztalva siró szeretteit. Csodálatos világot vet Isten különös gondviselésének útjaira Vakaszának és öcscsének Ajabénak megtérése. Vakasza a hizeni daimiónak volt főembere. Midőn 1854-ben egy angol hajóraj jelent meg Nagaszaki előtt, a daimó Vakaszát rendelte ki a partrakelés megakadáh-ozására. Amint a parton járkált, felvett egy kis könyvet, mely a hullámokon hánykolódott. Hollandi tolmácsa megmagyarázta neki, hogy angol Uj-testámentom az s hogy Sángháiban khinai nyelven is kapható. Vakasza meghozatta az Újszövetség khinai fordítását s hazatérve, öcscsével Aja- béval olvasásba fogott, de a két testvér nem értett meg mindent, s mikor megtudták, hogy Nagaszakiban van egy amerikai missio- nárius, a már emlitett Verbeck, hetenként kétszer küldtek hozzá levelet, megkérdezve tőle mindent, amiben a maguk esze szerint nem tudtak eligazodni. Évekig járta a szolga hetenként kétszer a kétnapi járó földet, hordva a lelki táplálékot szomjuhozó urainak. 1866-ban Nagaszakiba ment a két testvér s miután ott még egv ideig olvasták az evangéliumot Verbeck vezetése mellett, megkeresztelkedtek. Vakasza családja később is számos buzgó és kitűnő hivet adott a japáni protestáns gyülekezeteknek. E közben az ország forrongott. A lakosság az élelmiszerek megdrágulásáért a sógunt és kormányát okozta, mert ő kötötte az idegenekkel a káros és sérelmes kereskedelmi szerződéseket. A szamuraik duzzogtak, hogy a sógun az idegenek bebocsátásával meggyalázta a haza földjét, s restelték a sógun kémrendszerét, méh’Ível keresztíil-kasul hálózta az egész országot. Csapatonként hagyták el a sógunhoz hü daimiókat s szabad bandákba verődve barangoltak szerteszét: „tisztelet a mikadónak“, „ki az idegenekkel“ volt a jelszavuk. A leghatalmasabb és legtehetségesebb daimiók, köztük a csócsui, ecsizeni és szacumai, pártolták a szabad szamuraik tervét, kiknek gyűlölete véres áldozatokat követelt: Jikamonnokami, a sógun ministere volt az első, kinek az idegenekkel való érintkezés fejébe került. Megöltek számos idegent, megtámadták a britt consulatust Jedoban, úgy, hogy csak az Egyesült Államok képviselőjének tapintatos fellépése vette elejét az európai hatalmak közbelépésének. Végre annyira elmérgesiilt az ellenségeskedés a sógun és a mikadó pártja között, hogy a mikadó az emlitett befolyásos daimiók biztatására kereken felszólította a sógunt az idegenek kiűzésére. Hiába magyarázgatta a sógun, hogy az lehetetlen s külháborut idézne elő, az ellenpárt kijelentette, hogy a sógun se kormányozni nem tud, se a hazát nem képes az idegenek ellen megvédelmezni. A sógun erre haddal indult Kiótónak, de a mikadó pártja is fegyverben állott a Szaigo Takamori a fusimii csatában döntő győzelmet aratott az utolsó Tokugava-sógun, Hitocubasi hadai felett. Hitocubasi erre leköszönt s magánéletbe vonult; a mikadó pedig hiveinek tanácsára Kiotóba hivatta a külföldi hatalmak képviselőit, megerősítette az eddigi szerződéseket s még ugyanazon évben 1868-ban Jedoba tette át székhelyét. Az uj császári székváros Tokió nevet kapott. Ettől fogva kezdődik a japán nemzeti állam megerősödése és felvirágzása az európai kultúra alapján. A mint a restauratio után a nyugalom lassanként helyreállt, az uj kormány, melynek vezetői tagjai a mikadóhoz hü és érte harcoló daimiókból kerültek ki, megindult az országnak uj, európai mintára való szervezése. (Folyt, köv.)
