Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-03-05 / 10. szám

4, oldal.

„Amerikai Magyar Beformátusok Lapja“

10. szám. 1910 március 5.

Egy hittudós vallomásai.

Isten és a természet.

I.

Az Isten-hit ellen való ellenvetés, pontosabb szemlélésnél, előttem semmisnek bizonyult, de egyre mindig újra vissza kellett térnem. Olyan ellenmondásokat hallottam, a melyekbe a hit vezet be. „Mi változhatatlan természeti törvényekről beszélünk, a tudományban és a közönséges életben mindent ezekből törekszünk kimagyarázni és nem nyugszunk meg addig, mig a természeti okokat meg nem találtuk. Hogyan fér az meg egy szabadon uralkodó és mindent munkáló Isten képzetében?“ ,,Mi azt, a mi történik, jónak vagy rosznak nevezzük, a szerint, a mint jólétünket előmozdítja vagy akadályozza, a jót magunk felé fordítani és a roszat elűzni igyekszünk, s e célból a természet folyásába avatkozunk. Hogyan illik az össze ama gondolattal, hogy minden Istentől származik'?“ ,,Mi kiválóságnak tartjuk a nemes embert, ha könyörületes és a sors által ütött sebeket ereje szerint gyógyítja- Hogyan egyezik az meg a könyörületes Atyában való hittel, ki a sorsnak Ura?“

Ilyen ellenvetéseket tettek nekem, meggyőzendő a felől, hogy én balhiedelemben vagyok. Nem tettem túl magamat azokon és minél többet elmélkedtem azok felett, mindig mélyebben jutottam a küzdő gondolatok tömegébe, a melyből csak hosszú idő múlva találtam meg a kivezető utat. Mert meg kellett engednem, hogy amaz ellenmondások az én vallásos nézeteim és mindennapi szemlélődési módom közt meg vannak és már gyakorta éreztem azokat.

II.

Zivatar közeleg. Tudjuk, hogy keletkezett, nem csudál- kozunk a villám és mennydörgés, vihar és eső felett, mert ismerjük okaikat és törvényeiket és ha egyes esetben nem tudjuk is előre megmondani, minő lesz a lefolyása, mégis meg vagyunk győződve a felől, hogy az a fennálló körülmények törvényszerű összemüködése által van megszabva és csak egészen biztos lehet, épen úgy, mint a számoknak sorából csak égy összeget kapunk, bármennyiszer adjuk is össze azokat. És mégis szent borza- dálylyal mondjuk: Mily nagy az Ur a zivatarban ! Ő gyűjti össze a fellegeket, ő hajítja a villámokat s ő beszél a mennydörgésben és ha a kiaszot földterület üdülés után eped, neki köszönjük az eső adományát.

Hát hogyan ? Változhatatlan törvények szerint kell a zivatarnak saját utján mennie, vagy tetszése szerint Isten vezeti azt és vezethetné másként is, mint a hogy teszi? A meglevő feltételek mellett kell-e esni, vagy vissza is tarthatja Isten az esőt ? Itt nem ér semmit az „igen“ vagy „nem“, hanem csak a döntő „vagy-vagy“. A zivatar fenyegető szint ölt. Félünk a gazdag aratás miatt, mely mezeinken díszeleg s igy imádkozunk: Uram, légy kegyelmes és kímélj meg bennünket ! De a pusztító jégeső zug felülről, rövid idő alatt minden szép reményeink megsemmisülve és borzalmas pusztulás mered felénk. Most többé nem imádkozunk kíméletért. Nem mondjuk: Uram, megteheted, a mit akarsz; a lábán kettétört gabonaszárakat egyenesitsd ki és a feldúlt természetet állítsd helyre !

Miért nem? Isten mindenható, miért tudta csak az imént a jégesőt elháritani, nem képes azonban annak következményeit megváltoztatni ? Nem ellenmondás ez?

Egy szeretett ember betegágyán vívódik a halállal. Övéi térdre borulva könyörögnek a Mindenhatóhoz. Mindeneket megtehetsz — imádkoznak ők — nálad semmi se lehetetlen. .Vess gátat a betegségnek s add vissza nekünk a drága életet ! Nos, a beteg elhunyt és ők szomorúan igyekeznek elviselni az elkerülhetetlent. De senkinek, még a hívőnek se jut eszébe, a halott feltámasztása végett Istenhez fohászkodni. Hát most már vége van a mindenhatóságnak ? Az, a kinél minden lehetséges, csak a

haldoklót képe= ismét lábra állítani, de a megholtat nem? Senki se gondot erre és mégis ez ellenmondás.

III.

Ilyen elmélkedések révén a következő következtetésre jutottam: Ha az Istenben való hittől nem akarunk elállani, akkor a mindenhatóságot másként kell gondolnunk, mint az rendesen történik. A természeti, törvényszerű eseményt és az isteni működést nem szabad szembeállítanunk. Mindkettő okának ugyanannak kell lennie- Teljesen egyjelentésünek kell lenni, ha azt mondom: Isten zivatart támaszt, vagy: Zivatar támad a természeti törvény szerint. Ez azonban nem jelenthet mást, mint hogy: Isten működik a törvényben, a törvény az ő akarata és a törvényszerű esemény az ő cselekvése.

E következtetés pontos megfontolásánál úgy találtam, hogy az nem csak a következetes gondolkozásnak, hanem a jámborságnak is megfelel. Mert ha a természeti folyamat az isteni működéstől el van választva, akkor az e mellett megy végbe és önmagában is valami. Azonban Isten többénem minden mindenekben. Ha azonban az Istennek kettős működését tesszük fel, egy természetit és egy természetfelettit, akkor a legfelsőbb lényről való képzetünkbe meghasonlás jut, mely vallásos életünket számtalanszor szorongatja. Akkor aztán Isten és a természet közt folytonosan ingadozunk, Istent csak ott hívjuk segítségül, a hol véleményünk szerint, a természet nem elegendő és az eredmény az, hogy sem a természetben nem érezzük magunkat otthonosan, sem teljes békénk nem lesz a leghatalmasabb Istennel.

Lehetetlen, hogy a zivatar másként történjék meg, mint a hogy lefolyik. Ezt nem csak a tudomány, hanem a hit is követeli- Mert ha Isten másként tehetné, miért nem teszi? Egykor igy válaszoltam: Épen nem akar másként tenni, s úgy véltem, hogy ezzel vége ! De lehetséges volna neki valami, a mit ö nem akar ? Cselekedhetik ő akaratával ellentétben ? Ez azonban nem jámbor gondolat. Tehát Istenre vonatkozólag épenséggel nem szabad olyan lehetségességről beszélnünk, a mely egyszersmind nem valóság- Isten tesz, a mit tesz és valóban lehetetlen, hogy valami más, előbb, mint utóbb lehetetlen dolgot tegyen. Ilyen lehetőség csak gondolatjáték részünkről, a mivel talán Istent tisztelni véljük, de ezt teljességgel nem tesszükIV.

Kérdezém: Miért beszélünk arról, a mi történik, oly különböző módon? Egyszer azt mondjuk: esik, máskor: Isten ad nekünk esőt. Majd igy beszélünk: az orvosság a betegnek használt, majd: Isten meggyógyította őt. Nem zavaró-e a kifejezés- módnak e kiilönfélesége ?

A külön életre nézve nem jön más tekintetbe, csak a tény, annak okai és hatásai. Esik, ez a természeti folyamat, ennek oka más természeti folyamatokban van és megvannak természetes következményei, a melyek kétségkívül beállanak. E következmények a mi állapotunkra, egészségünkre, táplálékunkra előnyös vagy hátrányos lehet és a szerint nevezzük a zivatart jónak vagy rosznak, örülünk annak vagy szomorúak vagyunk miatta. Ez a dolgok természeti szemlélete. így kell azokat tekinteni és tárgyalni, mert mi magunk természeti lények vagyunk, a külső természethez tartozunk és azzal szoros kapcsolatban vagyunk. Természetellenesség, valótlanság is volna, ha Isten nevét oda akarjuk bevonni, hol csak az egyszerű eseményről van szó, akár a tudományban, akár a mindennapi életben. Valami egészen más az, ha azt akarjuk kifejezni, a mit a jámbor szív a természeti folyamatkor érez. Ha az örömünket gerjeszti fel olyon módon, hogy szív háládatos emelkedésére hangoltatunk, igy szólunk: Isten megáld minket abban, a mi történik. Ha az szorongat minket olyképen, hogy kénytelenek vagyunk benső egyensúlyunkat a legfensőbb lény gondolatával megtartani, igy beszélünk: Isten próbára tesz minket, azzal, a mit küld. (Vége köv.)