Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-05 / 10. szám
10. szám. 1910 március 5. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal. Változások az évek nyomán. . és megváltoztatván az ember arczát, úgy bocsátód el öt.“ Jób XIV. 20. A jelen korban mindinkább fokozódó, egyre követelőbb élet- szükségletek, a legtöbb család tagjait többé-kevésbbé szétszórják a szélrózsa minden irányában. Gyermekeket nevelünk, de már jó- eleve meg kell barátkoznunk azzal a leverő gondolattal, hogy azok előbb-utóbb eltávoznak körünkből: fiainkat előbb az iskoláztatás, majd később az általuk választott élethivatás rabolja el tőlünk; leányaink hasonlag más födél alatt fogják keresni boldogságukat. Bizony igen ritka család az, a melyiknek tagjai együtt, egy helyen marad hatnának. Ha pedig nehány év múlva viszontlátjuk azokat, kiktől távol kellett lennünk, lehetetlen, hogy meglepetéssel ne tapasztaljuk a szent irás szavainak igazságát, mely szerint Isten megváltoztatja az emberek arcát. Igen, az ábrázat megváltozik. Alig vcszszük ezt észre, ha mindennap látjuk egymást, a szem megszokja azokat a lényegtelen kis módosulásokat, melyeket minden elfolyó óra magával hoz; de ha rokonainktól, barátainktól távol maradunk, ha csak egy évig is, mennyire érezhetővé lesz ez az átalakulás ! ügy találjuk, hogy arcban megváltoztak; ők viszont minket találnak olyanoknak. Alig meri ezt az ember egymás előtt bevallani; de azért a benyomás mégis csak ott marad és pedig nem minden szomorúság nélkül, — szivünkben. Az élet első szakaszaiban, ez a változás semmi nyugtalanságot nem támaszt bennünket. Igaz, hogy a szülék mindig fájóan gondolnak arra, hogy gyermekük elveszti az arcnak azt az üde frisseségét, mely ott ragyog első mosolyukban; de másfelől ép oly örömmel látják, hogy az a gyermekarc kezd jellegzetessé válni, erősödni, kifejezést ölteni, a mikor felcsillan szemeiben az értelem tüze, homlokán megjelenik a gondolkozás, az öntudat komolysága. Szeretjük látni, hogy az ifjú ember arcán mint alakulnak ki a férfias jellem erőteljes vonásai és a fiatal leányka orcája mint ölti fel a nősies bájt. De mily hamar bekövetkezik az az idő is, a mely más természetű változások jeleit rajzolja fel azokra. Isten megváltoztatja arcunkat, erről néhány hónapi távoliét után meggyőződhetünk. Mikor e távoliét után ismét visszajöttök, azt tapasztaljátok, hogy annak a fiatal leánykának, akit mint gondtalan, mosolygó gyermeket láttatok itt maradni, vonásai nem oly nyugodtak többé, szemei álmodozók, arca megváltozott; a fiatal embert mintha gondterheltnek találnátok, látszik rajta, hogy az élet úgy kezd előtte mutatkozni, mint a milyen valójában, arculatán mintha felleg borongana. Igen gyakran, fájdalom ! úgy találjuk, hogy a bűn fellege viharzott azon keresztül. Oh! mily borzasztó változás! Nagy Isten, őrizd meg fiainkat a bűnnek ezen rut fertőzésétől! Visszaérkeztek, és azt a fiatal anyát, kit boldognak ismertetek és a bölcső felé hajolva láttátok utoljára; gyászruhába öltözve, könyázott és ezen első fájdalom miatt megváltozott arccal találjátok; a férj, kit erejének teljességében hagytatok itt, kezdi érezni az évek súlyát, nincs meg többé előbbi vidámsága, előbbi munkakedve, fejének koronája meghanyatlott, karjai meglankadtak; a családanya roskadozik, meghervadt a kedveseiért való örökös gondban; a nagyapa elerőtlenedett, és bágyadt arca arról beszél, hogy „mily jó lesz ott megpihenni“. Itt, egy redővel több; ott őszülő hajfürtök; amott friss könyek által mosott barázdák, Oh! ti fáradságnak; betegségnek, fájdalomnak, a szívben régóta hordozott bánatnak, soha meg nem vigasztalható gyásznak nyomai ! sokkal inkább keresztülgázoltok a mi arcunkon, sem hogy hosszú ideig olyan maradhatna az, mint egykor volt. És megváltoztatván arcunkat, úgy bocsátasz el Uram! bennünket. Mi, másokat megváltozni látunk magunk körül, de a nélkül, hogy effelől a tükörrel kellene tanácskoznunk, mi is úgy érezzük, hogy megváltozunk magunk is, és hogy külső emberünk az évekkel együtt lefelé hanyatlik. Bizony, mélységes okunk van e miatt elszomorodni, ha csak erre a földre s annak gyönyörűségeire tekintünk. íme ezért van az, hogy a világfiak annyira irtóznak a meg- vénülés gondolatától, Valóban, rettenetes ez a gondolat, ha az ember messzebb és felebb nem hatol, ha nincs egyéb kilátásunk, mint a temető, mely felé napról-napra közeledünk. Nagy szükségünk van tehát arra, hogy ama másik változásra is gondoljunk, melyről szent Pál beszél, midőn igy kiált fel „Mindnyájan elváltoztatunk !“ Midőn azért látjuk, hogy azok az arcok, melyek előttünk annyira kedvesek, változnak körülöttünk, midőn látjuk, hogy a tulajdon arcunk is megváltozik; reményünket ne a földiekbe vessük, emelkedjünk annak szárnyain fel a magasba és igyekezzünk megváltoztatni egy dolgot, mely alig változik valamit; igyekezzünk megváltoztatni a saját szivünket. Mert amennyire könnyű megállapítani azt, hogy az arcok változnak: ép oly könnyű megállapítani azt is, hogy a szivek olyanok maradnak, mint előbb voltak. Nem figyeltétek-e meg, hogy az életben az emberek, mennyire csak nem ugyanolyanoknak mutatkoznak az ő viselkedésükben? Rósz szokásaik állandóan megmaradnak, hibáikat nem igen hagyják el: nem sokat javultak azóta, hogy legközelebb találkoztunk velük. Csakhogy, ha ti ezt a megfigyelést tettétek mások irányában, azok ugyanazt tették reátok vonatkozólag. Egy bizonyos távoliét után, a keresztyén embereknek mindig valamennyi jobbulást kellene tapasztalniok egymáson a viszontlátás alkalmával. így történik-e ez velünk és másokkal, Af.? Nem kellene-e mindannyiszor mellünket verve igy szólamaik magunkhoz; Hat te mindig ugyanaz maradsz? hát hibáidat mind a sírig magaddal logod hordozni ? Oh Isten! teremts bennem uj szivet, és az erős lelket újítsd meg én bennem! Továbbá egy meglepő dolgot tapasztalhattok, midőn újra látjátok azokat a helyeket, melyeket valamikor elhagytatok s ez a természet változatlansága, mely az összes emberi változások között mindig ugyanaz marad; az arcok változnak, á föld nem változik meg. Mi megvénülünk, a patakok, a halmok, sziklák, az utak nem látszanak, hogy vénülnének; csak áfák, melyeket elültetni láttunk, nőttek meg; de a vidék kinézése, arculata ugyanaz marad; és az embert csaknem kedvetlenül érinti, ha látja, hogy a természet, megőrizve örök ifjúságát, részvétlenül áll a lények hanyatlása fölött. Úgy van, megfáradtunk, könyeket hullattunk, betegeskedtünk, megvénhedtünk, a viz pedig ma is úgy folyik, mint egykor, a domboldal ép úgy árnyékot tart, mint egykor, a bokor ép úgy kivirágzik, mint egykor, az országút ép úgy dobog a lovak patái alatt, mint cg}1 kor, a nap Ugyanúgy süt, a csillagok ugyanúgy ragyognak, a hold ugyanúgy hinti méla ábrándos sugarait a földre, mint egykor. Ekkor rágondol az ember arra az Istenre, a ki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A lélek valami olyan dologhoz menekül, a mi állandó; feledi a mulandót, hogy csatlakozzék az el nem mulóhoz; a változásoktól, melyek szomorúsággal töltik el, elfordul, hogy Isten örökkévalóságára és ama romolhatlan lakóhelyre terelje gondolatait, mely reá várakozik. Uram! oda bocsátód el te őt! Föl tudjátok-e fogni ennek a kifejezésnek értelmét a maga teljes szépségében, te elbocsátod őt? Isten a saját kebeléből hozott elő minket, teremtvén bennünket a maga képére. Hát oda, a saját kebelébe bocsát vissza bennünket. Elmegyünk, visszamegyünk, abba a nyugalomba, a honnan jöttünk. Megváltozol kér. férfiú! megváltozol kér. nőtestvérem ! elfáradsz, lábaid nem oly gyorsak, karjaid nem oly erősek többé, mint egykor, arcod rózsái lehervadnak, hajfürteid megőszülnek, szived megtörik, tested megavul, mint a viseltes ruha. De csak légy türelemmel és jó reménységgel! Isten elbocsát téged békével, lassanként ama boldogabb hazába; nem ellenség üz ki tégedel erről a földről, Isten bocsát el abba a másikba. Majd a halál nagy változása után elkövetkezik a dicső feltámadás, hogy tied legyen az örök élet koronája! Amen. Calas Theofil után Szalóczy Pál,
