Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-18 / 51. szám
2. oldal „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 51. szám. 1909 dec. 18. Keresztelő János. (Adventi.) Márk VI. 17—18. ,,Heródes elküldvén szolgáit, megfogta vala Jánost és őt megkötöztetve, a tömlöczbe vetette, Heródiásért, az ő testvérének Filepnek feleségéért (mert azt vette vala magának feleségéül). Mert azt mondja vala János Heródesnek : Nem szabad neked elvenned a te testvéred feleségét“. Az evangeliom küszöbénél a Jézus Krisztus előhírnökének nagy és komoly alakjával találkozunk. Keresztelő János a puszták embere; azoknak magányában élt, távol attól a puszta szertartásokká törpült vallástól, mely Jeruzsálemben uralkodott; ott a puszták magányos csöndjében, közelebb érezte magához a Jehovát, ott fejlődött ki a lelke, jelleme s nyerte meg azt az erőt, mely valótlan megdöbbentő. És épen ezért, midőn föllépett s szavát hallatta, azonnal ráismerhettek benne egy oly emberre, ki felett a világ esábitásainak hatalma nincs s ki nagy befolyást gyakorolhat arra, mert jellemének fővonása az önállóság, a függetlenség. Képzelhetitek azt a gyülölséget, melyet fellépésével a megátalkodottakban maga iránt keltett. De ennél még egy nagyobb veszedelem fenyegette őt: a siker. Szavát mindenütt meghallgatták és sok helyt jól fogadták; Galiliából, Judeából s főként Jeruzsálemből roppant számmal sereglettek körűié. Maga Heródes is, bármily kételkedő, látni, hallani akarja ő is. Királyi palotájába hivatja s ott nagy kitüntetésekkel halmozza el. Mi sors vár rá ott? A király udvarában, kedves Atyámfiái ! a próféta bűnös szövetségnek lett szemtanúja, Heródes és testvérének felesége között. És Keresztelő János mit tett ! Mit tettünk volna mi az ő helyzetében ? Gondoljátok meg csak jól; Heródes király kegyében részesítette; nem volna-e oktalanság eltaszitni magától azt, a ki őt pártfogolja ? Lehet, hogy igy gondolkoztak és cselekedtek volna sokan. De nem ilyenek voltak ama férfiak, kiknek nyomdokaiba lépett Keresztelő János, kiknek példája a lelke előtt lebegett. Ott állott lelke előtt Mózes, — Náthán, ki a Dávid udvarába ment, de csak azért, hogy gyilkosságát szemére lobbantva igy szóljon; „Te vagy az az ember !“ Ott Ilyés és Mikheás, kik Akhab királyhoz mentek, de csak azért, hogy egyik igy szóljon : „gonoszságot követtél el az Ur szemei előtt“. A másik pedig jövendő bukását mogjósolja. Ott állottak lelke előtt Jehu, Dániel és Nehemiás, kik közül min- denikröl el lehetett mondani méltán: „Isten embere vagy te s az Urnák beszéde, mely a te szádban vagyon, igazság“. E magasztos példáktól lelkesülve, Keresztelő János is igy szólott Heródeshez : „nem szabad neked a te atyádfia feleségét elvenned“. Tudja jól, hogy a király gyülölségét vonja magára; mindegy! „Nem szabad“; tudja jól, hogy életét teszi koczkára; mindegy! „Nem szabad“. Tehette volna, hogy odahagyja a királyi udvart sa nép előtt emeljen vádat azon erkölcstelenség felett, melynek tanúja volt s akkor kétségen kivtil nemcsak életét menti meg. sőt barátságának jutalma lett volna a népszerűség, melyet arat. De nem ! ez olcsó dicsőséget nem vadássza; bátran, nyíltan Heródes előtt áll meg s szemébe mondja: „nem szabad“. íme, mit tesz az igazság mellett bizonyságot tenni ! Az evangéliumi példák, Atyámfiái ! nemcsak arra valók, hogy azoknak fenséges voltában gyönyörködjünk, hanem arra, hogy azokat kövessük is. A kinek van hite az igazságban, ez által föl van szentelve annak hirdetőjévé abban a társadalomban, melyben él, abban az elhivatásban, melyet Istentől nyert, abban a családban, melynek feje vagy tagja. A bűnnel szemben hallgatnia nem szabad. Minden szavával, magaviseletével, egész életével az igazságnak kell szolgálnia. Azt mondjátok : a ki szolgálni akar az igazságnak, annak igen sok kellemetlenséget, rágalmat kell szenvednie ? De hát kérdem: lehet-e szeretni az Istent és embertársait annak, a ki nincs készen a szenvedésekre, a ki nem tud szenvedni ? Nincs valódi szeretet abban a szívben, mely a szenvedésektől visszadöbben; a valódi szeretet az, mely kész önmagát feláldozni ! Tudtad ezt te jól, utolsó és egyike a nagy prófétáknak, az életedet tetted koczkára, midőn igy szóltál a hatalmas királyhoz: „nem szabad ezt tenned“. És tudtad ezt főként Te, ki maga valál a szeretet s alászállottál, hogy az embereknek békességet, szabadságot, boldogságot és, idvességet adj s jutalmad nem vala egyéb, mint a legrettentőbb hálátlanság; tudtad ezt Te ott fenn a keresztfán, hol megmentéd á világot s hol mégis csak a gyülölség tekintetével s az átok szavaival találkozál! Láttuk a Keresztelő János hűségét az igazságot szolgálatában; lássuk egy pár szóban jutalmát is. Meg se kisértem életének végét részletezve fölmutatni előttetek; annak mindenik vonása rettentő. Az a királyi ünnepély, melynek főszemélye egy erkölcstelen asszony, az a bódult táncz, melyet megtapsolnak a vendégek, — majd az a vértől .párolgó fő, melyet tálra téve behoz egy szolga s átad egy fiatal leánynak, ki azt anyához, Heródiáshoz viszi . . . pokoli vegyülete a gyülölség- nek és vigalomnak, a táncznak és gyilkosságnak, a vérnek és az élvezetnek; lelkünket önkénytelenül is borzadálylyal tölti be. Mondjam-e kedves Atyámfiái! hogy midőn a Szentirást olvasva, látom benne szomorú történetét azoknak, a kik leghívebben szolgáltak Istennek a földön, úgy jön nekem, hogy az Isten igazságosságát kétségbe vonjam? Hogyan ! minket, kik oly kicsinyek vagyunk, annyi áldásban, vigasztalásban részesít, inig azoknak, kik hívek, nagyok valának, sorsuk oly szomorú, életük vége legtöbb esetben oly rettentő? Ézsaiás, Manassé által ketté fűrészelve; Zakariás az oltár előtt megfojtva; István a néptől megkövezve; Jakab lefejezve; Péter és Pál keresztre feszítve.... ime egy pár példa a sok közül. Micsodák a te utaid, óh nagy Isten, hogy őket igy jutalmazod ?... . De úgy tetszik nekem, hogy mindezeknél még rettentőbb a Keresztelő János halála. Képzeljétek őt börtönében egy palota alatt, melyet a vigalom zaja tölt be.... Az éj közepén egy durva poroszló megy le . . . Keze alatt a nehéz zárak csikorogva nyílnak. . Egy pallos csapása hallik s mindennek vége. Alomba volt-e merülve? Imádkozott? Nem tudjuk. Semmi, csak a halál csöndje . . . így halt meg az, a kit Jézus legnagyobb prófétának nevezett! Oh ! bizony, ha csak a látható dologban volna hitünk, egy ilyen halál láttára méltán igy szólhatnánk: hiábanvalóság minden! Az élet legszebb korában ilv hűség, minden eredmény nélkül ! Egy pallos csapása s mindenek vége ! Heródes diadalmaskodott; a próféta meghalt. Meghalt? Kérdezzeték meg azokat, kik halálának okai valának. Hallgassátok meg Heródest; hiába látta őt lefejezve; néhány hó múlva egy uj próféta jelenik meg: „Ilyés!“ —mondának némelyek. „A názáretbeli Jézus“. —mondának mások. „Nem“, — válaszolt Heródes, — „Keresztelő János támadott fel a halálból“. Bármerre megy, őt látja; véres árnya mindenütt kiséri. Látja tekintetét, mely rá van függesztve . . Hallja hangját, midőn igy szól; „nem szabad ezt tenned ! És a hangot nem képes elnémitni sem ő, sem Heródiás. Meghalt ? Ki az Istennek szolgál, nem hal meg. Keresztelő János szól ma is hozzánk; példája megindítja szivünket s bnzdit arra, hogy az igazságnak rendíthetetlen hívei legyünk ! Meghalt ? Annak az ügynek, melynek ő szolgált, a legkisebb szolgálat sem hiábanvaló s ha megkapja jutalmát a legparányibb áldozat, hogyne kapta volna az övé? Ez áldozatok árán született s növekedett fel a Krisztus anyaszent egyháza. Igen! az ily halálok segítik ele az igazság győzedelmét s abban a harcban, melyet a tévedés és bűn ellen folytatunk, többet számitnak, mint ezer meg ezer haszontalan, elveszett élet ! .... Mi is a kiszenvedett vértanuknak köszönhetjük, hogy van hitünk a jövendőben, az igazság diadalában ! Amen. Száz Domokos.
