Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-18 / 51. szám

51. szám. 1909 december 18

3. oldal.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

Tisza István gróf felolvasása

a Protestáns Irodalmi Társaságban.

III.

És, a mi még ennél is fontosabb: a dogmát, mint az emberi gondolkozás és igazság felé törekvő elme béklyóját, rabláncát odaállítani nem lehet. A dogmát nem tolhatjuk a krisztusi igazságot kereső emheri elme és Jézus Krisztus közé. A dogma, igenis, ott állhat, hogy fonalat adjon azok kezébe, támpontul szolgáljon azoknak, a kik megnyugszanak abban a tanításban, a mit az egyház ad, de az egyháznak nem tiltani, az egyháznak előmozdítani, elő- segiteni kell azt, hogy vegyük kezünkbe a bibliát, keressük meg Isten tanítását és merítsünk abból hitet, a melyik azután nem kölcsönkért, nem eltanult, nem gépiesen ismételt hit lesz, (leélő valóság, lelkünk élő része, a mely össze van forrva velünk és a mely azután cselekedeteinknek, küzdelmeinknek valóban diadalmas iránytűje, diadalmas vezetője lesz. Ahhoz, hogy a keresztyénség a mai kor nagy küzdelmeiben, a materializmus, a hitetlenség, az áteizmus, a fölkorbácsolt indulatok és a szenvedélyek háborgó tengerében diadalmasan állhassa meg helyét; ahhoz nem gépies hitre, ahhoz nem lélek nélkül elrecitált formulákra, ahhoz élő hitre van szükség, arra az élő hitre van szükség, a melyik vezette küzdelmeinket a múltban, a mely fölállította azokat a tantételekét, a melyek akkori fölfogásunknak lenyomatát, hü tükrét képezték, de a melyet mi csak akßor fogunk hozzájuk méltóan képviselni, ha mi meg a magunk lelkének benső szükségletei szerint a mai kor felfogásaihoz idomítva tudjuk mugunknak krisztusi alapon ezt a tökéletesebb, magasabb hitet fölépíteni.

Áll ez, tisztelt közgyűlés, az egész protestáns társadalomra nézve. Mindenkinek, a ki a lét problémáit gondolkozó és az igazságot kutató lélekkel keresi fül, mindenkinek hivatása az, hogy ezt a saját egyéni meggyőződését alkossa meg és mindenkinek, ha egyszer ez a meggyőződés Krisztus tanain alapszik, krisztusi forrásból fakad, mindenkinek otthon kell magát érezni az egyházban.

De kétszeresen áll ez azokra nézve, a kiknek magasztos hivatása, hogy az egyházat e küzdelmekben képviseljék, vezessék, a kiket Isten igéjének hirdetőjévé tett végzetük. Ha valahol, a lelki pásztornál nem szabad az egyéni Hit erőforrásaira nyűgöt vetni. Az egyház nem állhat semmiféle dogmatikus, semmiféle teológiai irányzatnak szolgálatában; se az egyiket, se a másikat egyoldalúan ne karolja föl; az egyház nyissa ki a maga kapuját minden szellemi irányzat számára, a mely krisztusi alapon áll. Hiszen csak lüktetőbb, duzzadóbb, gazdagabb, tartalmasabb, erősebb és hatalmasabb lesz annak az egyháznak belső élete. De annak a lelki pásztornak, a ki a mai kor ezer kisértésének, ezer megpróbáltatásának kitett gyermekei előtt hirdeti az Isten igéjét, annak a lelki pásztornak, a kinek a mai kor örvényei mellől kell a megtántoro- dó emberiséget visszavezetni, annak a lelki pásztornak a maga hivatása gyakorlatában ne gördítsünk útjába olyan akadályokat, ne rakjunk reá olvan béklyókat, hogy az eléje szabott formalizmus vagy kiölje leikéből azt az igaz hitet, a melyerőforrás, a mely nagy tettek rugója lehet, vagy, a mi még ennél is borzasztóbb, arra a lélekölő tudatra kárhoztassa, hogy kénytelen hazudni az Úristen színe előtt.

Szabadítsuk meg a lelki pásztort minden olyan hitvallási formulától. a mely ilyen kínos, ilyen fájdalmas helyzetet teremt számára. Én nem tehetek róla; én sokszor megborzadok arra a

gondolatra, hogy mit állhat ki egy lelki pásztori pályára nemes ideálizmussal lépő ifjú, a kinek az egyéni fölfogása dogmáink egy részét nem fogadja el. Mit állhat ki akkor, midőn a maga lelki pásztori tevékenységének legfenségesebb pillanatában ajkaira kell vennie igazságokat, a mik reá nézve nem igazságok, hirdetnie kell a legünnepélyesebb pillanatokban, a legünnepélyesebb formában. a legmagasztosabb kérdések körül tantételeket, a melyeknek az ő belső hite, a belső meggyőződése ellenmond ? ! Oh, ha panaszkodunk sokszor, hogy terjed a közönyösség, hogy kevesen vannak azok, a kik az ihlet szent tüzével, szent lekesedésévelélnek a maguk magasztos hivatásának: gondoljuk meg, hogy a múlt idők ez elavult maradványaiban nagyon, nagyon sok mérget adunk be annak az ifjú léleknek, a ki szent idealizmussal jön erre a pályára és a ki azután megbotlik abban a borzasztó zátonyban, hogy vagy le kell törnie a maga életpályáján, vagy bele kell mennie, mondom, a legjobb esetben is abba, hogy gépiesen, oda nem gondolva, lélek nélkül, üres szívvel hirdessen olyanokat, a miknek az ő benső, lelki meggyőződése ellentmond.

Tisztelt közgyűlés! Mindezek közt a gondolatok közt olyan megkapóan jött most, a midőn az egész protestáns világ figyelme Genf felé fordult, a genfi egyház alkotmányának fölépítése. A genfi egyház büszkén vallja magát az lő36-ban alapított Kálvin- féle egyház örökösének és folytatójának. És ebben a tudatban, hogy ő Kálvin örököse és Kálvin folytatója, ezt mondja:

,,Tanításának alapjává a keresztyén lelkiismeret és a tudomány fényénél szabadon tanulmányozott bibliát teszi. Taajai mindegyikének kötelességévé teszi, hogy a személyes és megfontolt meggyőződésben erősítse magát, Megnyitja kapuit a genfi kanton minden protestánsának, a nélkül, hogy valaminő hitvallást szabna elé. Az a célja, hogy a vallási és erkölcsi fejlődésének tekintetében az igazságosság és testvériség szellemében összehozza és egyesítse őket. “

Hát én is azt hiszem, hogy a genfi egyház igy örököse és követője Kálvinnak.: Százszorta hűbb örököse és követője, mint hogyha híveitől a Kálvin-féle Helvetica Confessio szoros követését követelné.

Hiszen igaz, a nagy reformátorok alkottak hiteikkel veket. Igaz, hogy szigorúan, ridegen megkívánták e hitcikkelyek követését. Hiszen koruk gyermekei voltak ők! De az ő egész tanításukban ez az, mi gyarló, ez az, a mi annak a kornak szülöttje. Az, a mi az ő nagyságuk alapja, az ö boldogító, világtörténelmi misz- sziójuk, az nem az, hogy hitcikkelyeket alkottak s azokat egv fele- kezetre rákényszeritették, hanem igenis az, hogy feltámadtak a tizenöt század tekintélyével az emberiségre nyomott hitcikkelyek ellen, hogy vindikálták maguknak a jogot a biblia vizsgálatára, a szabad kutatásra, a szabad vizsgálatra és a saját egyéni meggyőződésük követésére.

S mi nem akkor leszünk hü követői Kálvinnak és Luthernek, ha abban követjük őket, a mi gyarló, a mi múlandó, a Iliiben a kor gyermekei voltak, de akkor követjük igazán, ha abban igyekszünk nyomdokaiba lépni, a mi örökbecsű, a mi örökéletü, a mi az emberiséget és a keresztény egyházat egy magasabb szférába, egy magasabb nívóra emeli. És ha ezen az utón halad a mi egyházunk tovább, akkor igenis, Krisztus tanát fogja hirdetni és semmi egyebet, Krisztus szolgája lesz és senki másé és akkor azután évről-évre, nemzedékről-nem zedékré, évszázadról-évszázadra, mindig lépésről lépésre előre, mind magasabbra emelkedve, mind tökéletesebben fogja a maga magasztos hivatását, a Krisztus tiszta tudományának hirdetését, terjesztését, megvalósítását megközelíteni.

(Vége.)