Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-04 / 49. szám
10 oldal 49. szám. 1909 dec. 4. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. IV. Időszak. VII. Gergelytől a reformáczióig. (1085—1517.) III. Az ellenzék, a valdiak és más vallásfelekezetek. XXIX. Minél szorosabban tartották magukat a Szentii-áshoz, annál gyülötesebbek lettek a papok és pápák eló'tt; és minthogy egy re szaporodott azoknak a száma, kik az uralkodó egyház ellen kikeltek és a kik különböző nevek alatt külön vallásfelekezetekké alakultak; szaporodott különösen déli Francziaországban, hol az egyháztól elpártoltakat közös névvel katharoszoknak < tisztáknak) vagy A Ibi városától, mely némileg központjuk volt, albigenseknek nevezték: ezért III. Incze keresztes háborút hirdetett ellenük (1209). A pápai felhívásra mintegy 50.000 harcos sereglett össze, kiknek élére a pápa Arnold abbást, mint pápai követet és a kegyetlen gr. Montforti Simont állította, kik azután a pápa által u. n. eretnekeket jó részt ki is irtották, de egyszersmind déli Franciaország egy-két tartományát majdnem egészen pusztává tették. Beziers ostromakor a harcosok kérdezték Arnoldtól, hogy ha a várost beveszik, miről ismerik meg, hogy ki az eretnek s ki az, igazhivő katholikus; Arnold válaszolá; „Csak öljétek mindnyáját, Isten majd megismeri az övéit.“ Montforti Simon nézete pedig az volt, hogy inkább száz igazhivő veszszen el ártatlanul, mintsem egy eretnek megszabaduljon; se baj, ha valakit ártatlanul ölnek meg, annál hamarabb kiszabadul lelke a purgatoriumból. A keresztesek megfogadták a jó tanácsot; Beziers bevételekor leöltek minden elő lényt, nőket, gyermekeket, összesen 15.000, mások szeriut 60.000 lelket; Arnold büszkén dicsekedett a pápához tett jelentésében, hogyő, mintáz isteni boszu követe a várost teljesen megsemmisítette. Ilyen módon járt el egy másik keresztes had 1226-ban, mely Avignon- ban minden élő lelket lemészárolt és a várost feldúlta. Carcason- neban kimondatott, hogy a kilenc évesnél idősebb gyermekek, ha vallásos meggyőződésükben makacsoknak találtatnak, máglyára vitessenek. Húsz évig folyt a kegyetlen üldözés a valden- sek, katharósok. és a velük rokon felekezetek ellen. Hogy jövőre elejét vegyék az ilyesféle felekezelek keletkezésének, IX. Gergely és a toulousi zsinat elrendelte, hogy az egyháztagok figyelemmel tartására s az eretnekek kinyomozására minden püspök a gyülekezetekbe esküdt embereket állítson; hogy a mely fejedelem, földesur, püspök vagy biró, hacsak egyetlen eretnek irányábau is kíméletet tanúsít, birtokát s hivatalát veszítse; azon ház, melyben eretnek találtatik, földdel egyenlővé tétessék; az eretnekségüket őszintén megbánok, jó ideig különös ruhát hordjanak. A püspökok ezen intézkedések megtételében nem jártak el kell ) szorgalommal, azért a pápa 1232-ben már külön hitnyomozó törvényszéket állított fel, az u. n inkviziciát, melynek tagiai előbb különféle szerzetesek, de később egyedül a dominikánusok voltak, kik később erre való tekintetből dornini kaues-uek ( az Ur vizsláinak) is nevezték magukat. Ezen törvényszék közvetlenül a pápa alatt állt, nem volt felelős eljárásáért a föld kerekségén senkinek; korlátlan hatalommal tehette, a mit jónak látott, mindenkit, tehát a legelőkelőbb s a legvagyonosabb embereket is csupán gyanúra befogathatta, azokat vádló és tanú nélkül kínozhatta, mígnem tőlük tetszése szerinti bünvallomást nyert, melynek alapján azután a szerencsétleneket elitélte. Borzadva olvassuk azokat a kegyetlen kínzásokat, melyekkel a sokszor egészen ártatlanul, talán egyes ellenségeik besugására elfogottakat vallatták. Némelyiknél alkalmazták az u. n. spanyol csizmákat, vagy csavarokat, melyekkel lábszár-csontjaikat lassú kínzások között összetördelték; másoknál a hüvelykszoritókat, melyekkel a kéz- és lábujjakat tördelték össze. Egy másikat, kezénél és lábánál fogva két rudlioz kötöztek, s a rudakat egymástól távolabb és távolabb tolták, mígnem a szerencsétlennek testét szétmarcangolták; a kínzások között a mellette álló szent atyák újból és újból felhívták, hogy vallja be eretnekségét. Igen, de mit valljon, mikor egészen ártatlan volt, vagy legfeljebb az volt a bűne, hogy gazdag volt s vagyonára mások áhítoztak. Majd másokat felakasztottak lábaiknál fogva két rúdra, úgy, hogy a fej alá csüngött; ekkor a dömés barát felhívta párszor: „Akaiid meg édes fiam, valid meg eretnekségedet“. Ha nem vallott, akkor felakasztották kezénél fogva egy rúdra, lábaira pedig valamely súlyos terhet akasztottak s úgy lóbbálták a levegőben, mig eg} es testrészei szétszakadoztak. De ne folytassuk! A vadállat nem oly kegyetlen, mint az ember, ha felbőszül s kivált ha a vallásügyé, ben, vagy annak ürügye alat lesz bőszültté. Ha az inkvizíció elé került egyén — már akár igazán, akár a kínzásoktól féltében — bevallotta, hogy ő részes volt valamely eretnekségben, de egyszersmind kijelentette, hogy ő ezentúl jó katholikus akar lenni, akkor nyilvánosan kellett bünbánatot tartania, már vagy úgy, hogy a törvényszék előtf. térdre borulva, vagy pedig sajátságos öltönyt véve magára, fennállva, mezítláb, bal kezében az olvasót, jobbjában égő gyertyát tartva tett vallomást bűnéről s fogadást javulása felől. Ennek megtörténe után kimondták rá az ítéletet, a mely vagyonvesztésben, több-kevesebb évi, gyakran holtigtartó börtönbüntetésben állott. Ha pedig valamelyik a kínzások között is állhatatosan megmaradt az általa felismert evangéliumi igazságok mellett, azt máglyára Ítélték s az Ítéletet nagy közönség jelenlétében s nagy ünnepélylyel hajtották végre, csakhogy nem az iukvizitorok, mert — mint mondották — az egyház nem szomjuhozza a vért; hanem végrehajtotta a világi hatóság, melyet erre az inkvizíció felhívott és kötelezett. A végrehajtás napján az illető város főtemplomában nagy misét tartottak s melyen a város és vidék előkelő urai résztvet- tek s mely alatt a halálra Ítéltek a pokol lángjához hasonló szinü sötét-vörös zubbonyba — szanbenitóba ( szent öltöny) öltöztetve, fejüket ugyanolyan szinü s alakjánál fogva is a tüzlángra emlékeztető süveggel födve, a templom közepén álltak. A mise végeztével egyik inkvizitor mindeuik elitéltuek a mellére kalapácsosai egyett ütött, ezzel jelképezve az egyházból való kirekesztet ésüket s ezzel adva át őket a világi hatóságnak, mely azután fegyvereseivel kivitette, hóhéraival bele dobáltatta őket az égő máglyákba, vagy oda kötöztette őket a máglyarakáshoz, melyet azután felgyújtottak. A hitnyomozó törvényszékeket a pápák az egész nyugoti keresztyénség körében fel akarták állítani; de sem Olaszországban nem boldogultak, hol a hatalmas világi urak annak ellenszegültek; sem Németországban, hol a nép az első inkvizitort, Marburgi Konrádot, a szent Erzsébet — magyar király-leány élettörténetéből is kegyetlenségéről ismeretes szerzetest, agyonverte; Magyarországon pedig, hol a nemzet nyílt jelleme ilyesmit nem tűrt volna, meg sem kisérlették életbe léptetni. (Folyt, köv.)
