Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-20 / 47. szám
47. szárn. 1909 november 20 „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. A második asszony. Irta GYŐRÉ PÁL. Ifj. Vida Gergely, Yida József, Yida János, meg mindháromnak külön-külön is népes családja künn dolgoztak a tanya mellett lévő szérüs kertben. Éppen az asztag betetőzésének a vége felé jártak. Ifj. Vida Gergely, a három testvércsaládnak elismert parancsolja busán járta körül a serény kezek csinos munkáját. Hogy a nyugodt vérü gazda nem tud már régóta se aludni, se dolgozni, se parancsolni, annak egyszerűen az az oka, hogy atyjuk, az öreg Vida Gergely, kit Gyémánt Vera ragyogó szemével annyira behálózott, hogy végre is feleségűi vette, beperelte fiait az iránt, hogy a tanyás birtokát kötelesek legyenek elhagyni (mert Gyémánt Vera egyedül akart ott feszelegni). Azóta pedig, mióta ifj. Vida Gergelyt az ügyvédje behivatta s megmagyarázta neki, hogy a királyi Kúria megdönthetetlenül kimondotta, hogy a tanyát mind- hármójuknak családostul ott kell hagyniuk, s egy görbe járomszeget se szabad onnan elvinniük, mert a mig az apjuk, idős Yida Gergely él, addig— ehő felesége végrendelete folytán — az egész vagyonnal ő rendelkezik, bárha a birtoknak a fele része anyjuk után a fiuké is, —— azóta az egész tanya népe szomorú, szótalan. Mintha valami közelgő vihar szele érte volna utói a tanya népét, olyan bágyasztó busongás ülte meg a lelkét apraja-nagy- jának, noha csak Gergely gazda tudta, hogy tegnap járt le a tizenötödik napi, s ma már jöhet a végrehajtó.- A nap már felülhágott a szérűt övező magas fák koronáján, mikor ifj. Vida Gergelynek István nevű fia — a kazalmester — leszólt az asztagról: — Édesapám, a dűlő utón, a tanya megett négy csendőr, meg egy kocsi közeledik, a melyiken urak ülnek. — Látom, fiam, én is, azok mi hozzánk jönnek, csak siessetek, szépen, csinosan rakjátok össze az asztagot, ne mondják, hogy ringy-rongy emberek vágjunk; ugj- hagyjunk itt mindent, a hogy ülik. Ha pedig bennünket hivatnak, hát ti meg a asszonyok, gyerekek csak, maradjatok a dolgotoknál, majd elvégezzük mi a dolgot az urakkal. Ezzel ifj. Vida Gergely, a tanyabeliek parancsokba a tanyaház felé tartott. A csendőrök is éppen akkor értek a nagy eperfa alá. Kakas- tollúkat meg-meglengette a játszadozó szellő, mikor megálltak a fa alatt. A fekete arcú, komoly tekintetű őrzsvezető rideg vezényszava visszhangzik a tanyafalon:Töltényt föl“ s a három csendőr puskájában éles kattogással felszökik a töltény a töltényürbe. A fegyverek lövésre készen, a fényes szuronyok a puskán villognak, mikor a kccsi is oda ér az Urakkal, kik a csendőrök között leszállanák a kocsiról s nem éppen túlságos bátorságot árulnak, el, meif az arcuk krétafehér s egy közülük suttogva vált néhány szót a csendőrök parancsnokával. A tanyabeliek ez alatt a tanyaház előtt gyülekeztek, csendben, komolyan, s még á mosolygó képű menyecskéknek, meg a hajadon lányoknak se rezdül meg a pillája se, pedig az a barna csendőr, a ki sokszor szokott errefelé megfordulni, félszemével mindig odasandit s mosolyogva pedergeti most ütköző bajuszkáját. Ez alatt az urak egymást tuszkolják a megszólalásra, végre is az őrsvezető megszólal: — Kérem az ügyvéd urat, hogy hívja föl a gazdákat az Ítélet teljesítésére, ne huzzuk-halas'szuk a dolgot. Erre az ügyvéd megszólal, a hangja bizonytalan, szinfelen: — Ifj. Vida Gergely, Vida József, Vida János alpereseket fölszólítom, hogy a jogerős ítélet szerint családjukkal együtt azonnal hagyják el a birtokot. Ha nem engedelmeskednek, a bíróság kiküldöttje a karhatalmat alkalmazza önök ellen. Ifj. Vida Gergely a homlokát megtörülve, erős, de bánatos hangon szólal meg: — Megértettük a tekintetes ur szavát s látjuk, hogy azurnem tréfál, mert a csendőr urak is kifáradtak vele, de addig mi meg nem mozdulunk, mig az őrsvezető ur ránk nem parancsol, mert az ur még azt találná mondani, hogy" saját jószántunkból hagytuk el a tanyát, a melyiknek fele a boldogult édesanyánk jussán úgyis a a miénk. De ha menni kell, hát megyünk, csak azt mondom, hogy úgy áldja meg az Isten az ügyvéd urat, meg azt az asszonyt, azt a Gyémánt Verát is, a hogj- azt a szerencsétlen öreg apánkat ebbe az istentelenségbe belevitték! A csendőrőrsvezető nyugodt, barna arcán két nehéz könyesepp gördül alá, mikor erőltetett komor hangon megszólal: — A törvény nevében felszólítom ifj. Vida Gergelyt és társait, hogy a náluk lévő vasvillákal és egyél) szerszámaikat rakják le, az ítélet szerint a birtokot adják át és azután azonnal távozzanak. Ha valami tekintetben azt gondolják, hogy idős Vida Gergelyen, az apjukon valami követelésük van, vagy valami igazságuk van, menjenek a törvény rendes útjára, ott egyforma mértékkel mérnek mindenkinek. Itt most én parancsolok s ellenmondást nem tűrök. Az őrsvezető, a rideg katona, a ki biztos célzással nem egyszer lőtt már a nekivadult tömeg közé, most égj7 kicsit többet beszélt annál, a mit a szabályzat előír. De érzi, hogy ezek ellen a magafajtáju becsületes népiek ellen nem volna ereje tüzet vezényelni, mert sejti a lelke mélyén, hogjr nem az a végső igazság, a mit a bíróság Ítélete kimondott, hanem valami más. De a parancs parancs, s a csendőrnek a parancsot teljesítenie kell, ha meg is rezdül a keményre edzett katonaszivben az igazságnak ösztönszerü érzete. Ifj. Vida Gergely szavára a tanya népié lerakja a villákat a fal mellé, s a végzetébe beletörődött rabmadár módjára bámul a mesz- szeségbe. Ifj. Vida.Gergely még egyszer megszólal: — János, József, fogjatok be a kocsiba, rakjatok rá búzát, kenyeret, szalonnát s mindenik család a maga aprólékját, s induljunk. Erre az ügyvéd odasug ismét az őrsvezetőnek, a ki megszólal: — Vida Gergely gazduram, semmifélét nem vihetnek magukkal, csak a ruháikat, konyhaedényeiket s az asszonj-ok bútorait: kocsi, ló, búza s minden egyéb itt marad, mert azok is idős Vida Gergelyéi. A hirtelen keletkező égiháboru se tud olyan végtelen piuszti- tást véghez vinni, mint ezek a szavak okoztak a tanyabeliek szivében. Egyszerre rohant az egész tanya népié ez ügyvédre, ki a csendőrök mögé menekült; s az ártatlan emberek melle a fénylő szuronyokkal érintkezett. Az őrsvezető egész embernek mutatta magát, s a szabályok félretételével a csupasz két kezével rángatta, taszigálta vissza a fájdalmukban elvakult jámbor embereket csendőrei elől. A boldogtalanok sírva s egymást támogatva támolyogtak be a tanyaházba, s magukra szedték gúnyáikat, a többit batyukba kötözték s hangos zokogással, köszönés és búcsú nélkül vágtak neki a nagyvilágnak. Ifjú Vida Gergelj’ pedig leltár szerint átadta a birtokot, a termést, a jószágot s napnyugta felé utána indult övéinek. Mikor annyira elhaladt, hogj’ az urak nem láthatták, szabadjára engedte bánatát, s egyszerű, komoly arcáról keserves könyek hullottak alá arra a földre, melyen született és ostorosgyerek kora óta boldogan dolgozgatott. (Vége köv.)
