Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-20 / 47. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 47. szám. 1909 nov. 20. Az alázatosság iskolája. Alapige: II. Kor. XI : 18—XII : 10. Itt az apostol felnyitja előttünk életének könyvét, hogy olvassunk abbúPnéhány oldalt. Szivének legmélységesebb történetébe is bepillantást nyújt. Ha összefoglaljuk az ő önvallomásait,' azt mutatják ezek, hogy az apostoli pályafutás reá nézve az alázatosság iskolája volt. Pál először az ő apostoli tevékenységéről és szenvedéseiről s másodszor fenséges kegyelmi tapasztalatairól és égető kisértésekről emlékezik meg. A mi volt ő reá nézve az apostolság, legyen a mi keresztyén pályafutásunk is az alázatosság iskolája. I. Midőn Pál e levelet a korinthusi gyülekezethez irta, már majdnem húsz éven át tapasztalta, hogy úgy történt, a mint megtérése alkalmával neki az Ur megjósolta: megmutatom néki, mely sokat kelljen néki az én nevemért szenvedni. (Ap. Csel. IX : 16). Az ő szolgálata ama naptól, mikor Damaskusból nemekülnie kellett, a szenvedések, emberek ájtali szorongattatások, gyalázások, bántalmazások, halálos veszedelmek lánezolata. Itt számolja el azokat. Vájjon ez öndicséret és fenhéjázás volt-e? Bizonyára nem. Kisebbítések és rágalmazások kényszeritették őt arra, hogy magát védje. A zsidó eredetű keresztyének minden lehetőt megtettek, hogy mint hamis apostolt befeketítsék s a gyülekezet jóindulatát tőle megvonják. így hát nemes, igazságos büszkeség volt, mely jogot adott az apostolnak arra, hogy védelmezze magát a sárral való dobálá- soktól V Ne mondjátok ezt! Nemes büszkeség: fából vaskarika. A büszkeség mindig vétek; meghamisítjuk a nyelvet, hogy a büszkeséget bizonyos körülmények közt nemesnek nevezzük. Épen oly joggal beszélhetnénk nemes zsugoriság-, nemes bosszúvágy-, nemes hűtlenségről. Mondjuk inkább, hogy: jogos becsületérzet, ez a helyes. Egyébiránt Pál szívesen és nyugodtan jutalmazta volna ellenfeleit az ő személyes tiszteletével, engedelmeskedve Krisztus ama szavainak, hogy bal arczodatis tartsd oda, ha valaki már jobbról arezul ütött. Itt azonban több volt koezkán. Hiszen Pál az Urnák apostola volt. Hogy a gyülekezetnek atyja és vezetője legyen, annak bizalmát kellett birnia. Ezért kötelessége volt rágalmazóit képességeihez mérten lefegyverezni, hogy igy a gyülekezet előtt, mint Krisztus hii követe, igazolja magát. De nézzétek, mily szivbeli aggodalommal védi Pál magát! álig életének száraz tényeit egyszerűen elbeszéli, közben ötször ismétli: mint balgatag úgy szólok. Kin rá nézve, hogy azt a látszatot vegye magára, mintha ő valami különöset várna apostoli munkájától, keserű nélkülözéseitől és fenyegető veszedelmektől; gyötri, hogy valaki azt gondolhatja, hogy boszankodik a zsidók, pogányok és hamis atyafiak részéről jövő mindig újabb és újabb sértegetések, gyalázások, bántalmazások és üldözések felett. Hogy fogadta ő mind e keserű élményeket ? A mi személyét illeti, csak leczkéknek tekintette az alázatosságban, mint segítséget arra nézve, hogy magáról mennél kevesebbet tartson. Hogy történt ez ? Onnan eredt, hogy az Ur megtérésekor felmutatta neki óriási büszkeségét, farizeusi önhittségét- Hogy ez elveszen, ez volt most szándéka; tudta, hogy pályafutása a megaláztatás bosszú iskolája lesz rá nézve; balgaság volt előtte önmagával dicsekedni — bölcseség, tudni, hogy minden kevésrebecsültetést és rossz bánásmódot, munkáinak balsorsát és balsikerét csak arra használja fel, hogy a legalázatosabb Urnák legyen követőjévé. Igaz-e vagy nem, hogy az emberi sziveknek alapbüne a fel- fuvalkodottságra és íenhéjázásra voló bajiam — akár a hiúság, akár a büszkeség vagy gőg ad ezeknek tápot ? Már a kicsinyek finom érzékkel megszimatolják, kitől várhatnak valamit, kitől nem .— amazokat kegyelik, emezektől elfordulnak. Hallhatunk gyermekeket vitázni: az én apám nagyobb hivatalban van, mint a tied vagy titkon elbizakodnak atyjuk hirneve által. A kik magasabb osztályokba járnak, nem látják mega kisebbeket. Mit várjunk hát a világi nagyoktól? A szivünkben gyökerező érzetek közül legke- vésbbé vesszük észre a pöffeszkedő önérzetet. Sok emberrel pl. elég csak egy óra hosszáig beszélni, s megtudjuk, hogy tekintélyes személyekkel, egy művésszel, egy tanárral, egy előkelő rangú tisztviselővel milyen nagyra vannak; jóleső érzéssel beszélnek azokról; sütkéreznek ama fényben, mely mások világosságából süt reájuk — és lám alázatos keresztyének akarnak lenni ! Méltatlan, alázatos galambocskák — s mégis kegyeskedő pávák! A ki felett azonban — megvetettsége érzetében — a fény kigyul, mint Pálnak is megtérése alkalmával, a ki látja, hogy önmagában mily erősen burjánzik a nagyravágyás dudvája, az előtt világos lesz, hogy az életnek főczélja, hogy ez az alázatosság iskolája legyen rá nézve. Némely munkád sikerül, másik nem; ne boszantosan, ha érzened kell hatalmadnak végességét; tarts keveset magadról! A kinek háztartása van, ott, a szűk családi körben, gyakran ugyanazt tapasztalja, mint Pál az Urnák gyülekezetében, melyet nem nevelhetett úgy, mint szerette volna; sokféle ellenállásra talált s jutalma félreismertetés vala. És ha semmi hibát nem követtünk volna el — ámbár kudarezunkat sokszor saját bűnünk mozdítja elő — de hogy el kell múlnia bölcseségünk s tehetségünk hírnevének ! Veszitek-e észre, hogy sokon kivetni valót találnak a ti cselekvéseitekben s munkáitokban? Nem lesz olyanokban hiány, a kik éreztetik veled, hogy nem sokat adnak rád; lehet, hogy félre fognak tolni, háttérte szorítanak. Vigyázz csak, mily érzékeny a te szived; boszankodol a felett. És vizsgáld meg magad, vájjon hajlandó vagy-e a boszuság miatt szégyenkezni, a szemrehányás nyilait önmagad ellen fordítani; akarod-e azt mondani szivednek, mit Pál apostol mondott; balgán beszélsz, mig a boszu tart hatalmában —- vájjon jajszó nélkül állod-e ki, ha valaki vadul kést döf szivedbe? Viszont, ha dicséneket zengnek neked az emberek, sazt mondják, a mi füleidnek tetszik, ne válaszolj szerény szavakkal, hallgass inkább, de vigyázz, hogy az emberek kegye ne nyújtson önhittségednek tápot; ha meg akarsz emlékezni arról, hogy Isten mennyire szivedbe lát és ha meg akarod hallani, hogy ő mennyire vádol — ezzel nem fuvalkodol fel és igy rósz útra se térsz. II. Az apostol azt a világot, melyben élt, dicsérettel és csőd ’.lattal nem kapatta el. Némelyek, a kik sokat küszönhettekjneki, szerették; de a világ szigorúnak tartotta. O el. tudta ezt szenvedni; még jó, hogy az Urvele volt. Persze, nem lelki felindulás nélkül történt az, ha úgy kellett magát éreznie, mint annak^az apának, kit gyei lin kéi arezul ütnek. Az erős felindulás lelkének mélyéből oly emlékezéseket szakit fel s juttat kifejezésre, melyeket különben hallgatagon magának őriz vala meg. Hosszú évek után most először ad kifejezést azoknak. ,,.v dicsekvés azonban nem használ nékem; rátérek azért a látomásokra és az Urnák kijelentésére.“ (XII : I.) Azok közül egyet idéz; ezt a harmadik égig való elragadtatásnak nevezi K. A.! Ha tudjuk, hogy katholikus szentek és protestáns rajongók látományainál mily sok öuámitás vegyült közbe és mily sok visszaélést űztek azzal, akkor — őszintén szólva — az apostolnak ez előterjesztését nem olvassuk bizalmatlanság nélkül. Mindazonáltal nem kételkedem abban, hogy egy Istenben élő keresztyén az isteni működés által bizonyára lehetett úgy meghatva és megvilágositva testi életében, hogy a tökéletes állapotba jutott; nem kétkedem abban sem, bogy Pal a rajongó fölhevülést és az isteni kinyilatkoztatást meg tudta egymástól különböztetni. Sohasem kívánt ő magának enemü elragadtatásokat: Isten adta neki azokat. Sohase gondolt arra, hogy azokból a menny és lelki világ tanrendszerét vonhatja le; ezek csak az ő személyét illető drága szeretetbizonyságok voltak az Ur részéről. De tanulságos, hogy ő a kegyelemnek e fenséges megnyilatkozásaiban is látott valamit, mi rá nézve veszélyes lehetett. (Vége küv.)
