Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-06 / 45. szám

45. szám. 1909. nov. 6.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’

3. oldal.

c/4. női kéz.

Irta dr. Hegedűs István.

Dologtalan kis kéz, melynek tündér ujja Ábrándos dalt keltve kap bele a húrba, Holdsugaras éjen, magányos erkélyen,

Míg a kedves ifjú sóhajt alant mélyen:

Világok összhangja, álmok birodalma.

Ébred te általad, női kéz hatalma.

Büszke kéz, hideg kéz, mely szerelmi vágynak, Gyémántos ujjával tiltva emel gátat,

Világok összhangját, álmok birodalmát, Szerelemnek jogát, örök s szent hatalmát Egy érintésével széttöri, egy élet Poklok világa lesz, női kéz, teérted.

Férfihomlok nehéz verítéket ejthet,

Nap heve perzseli, hol találjon enyhet ?

Egyre súlyosabb lesz az életnek járma,

Szivén mind sötétebb, nehéz gondok árnya . . . Női kéz, letörlőd azt a verítéket,

Hideg árnyat szétüz meleg érintésed.

Halál és élet közt csak egy vékony palló Lebeg, alatt tombol örvénylő, morajló Gyötrelemnek pokla, lázálmok iszonya . . ,

A beteg gyermeket a természet vonja.

De az anya keze homlokát érinti S az élet fiival ma véle meglegyinti.

Verőfényes élet, ragyogó arany-nap,

Holott vidám jókedv, örömök fakadnak, Barátságos lakban boldog minden arc még Keménytől sugárzó, szent szülői hajlék!

Zord tél közepeit is drága, meleg fészek, Legszentebb müve vagy drága női kéznek.

De a lak puszta lesz, fészek elhagyatva,

Ki halva, ki élve, tőle elszakadva;

A fiút, a lányt a sors úgy elvetette;

Anyakéz a sírban éjnek közepette

Rég pihen ... de nem, nem: ha sötét az élet,

Drága kéz, onnan is gyermeked vezérled.

Mert nehéz az élet, java jut kevésnek,

Ritka láttatja van sürü verítéknek;

Sok gyermek szegénység, holott áldás volna,

Ha terhes nem volna megélhetés gondja; Beköszönt az inség, hideg lesz a hajlék,

Dermedő női kéz akkor sem lankad még.

De ölt, de tűz, de varr . . . tűvel hősi harcot Folytat nem pihenve . . . óh, szegény nő, arcod Sápadt lesz, elhervad, ragyogó verőfény Szobában körülted szerte özönölvén,

Te küzdesz egy szörnynyel, iszonyú árnyképpel, Melynek neve: Nyomor, gyenge női kézzel.

Oh értem a költőt, ki nem hősök harcát Zengte már kobozzán, de fonnyadó arcát Munkában sorvadó szegény varrólánynak.

A hangot ő adta fájó ,,ing-dalá“-nak,

Mely a gazdaghoz szól szivet oldó hévvel;

Becsüld meg a munkát, esdekelve kérlel.

Oh értem a költőt, ki a dús fülébe Ezt súgja: magadra nem vásznat öltél te,

Drága emberéltet, olcsó áron adva,

A kéz elszáradott, a mely neked varrta:

Becsüld meg a munkát: ez az emberélet,

Ne öld más életét, mig magadét éled.

Britt földön ott pihen az a költő régen Ki az ingdalt zengte, pihen sirölében.

Dicsősége ennyi, sírjára van Írva:

„Itt pihen a költő, ki az ingdalt irta.“

Én előttem ma is ragyog még az a név,

Szivemben él ma is, lelkesít az a hév,

Az a hév, mely olvaszt, hideg jégbilincset,

Közöny jégbilincsét, melynél fagyosb nincsen.

Oh, ha hevem, lángom sziveket átjárna S erezné mindenki, mi a gondnak árnya A szegénynek lelkén; jönne segítséggel És szoritna kezet munkás női kézzel.

Uram, téged áldlak, ki e női kézzel A szegényt ruházva csuda dolgot végzek És Fiadat áldom, ki, midőn fedetlen, Szenvedély viharján, vészes fergetegben Fázik a mi lelkünk, e női kéz által Betakar, befedez isteni jósággal.