Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-09 / 41. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 41. szám. 1909 okt. 9. A szerzetesség eszményei és története. f á '■ 4 J0 * jp ! A III-ik és IV-ik század. A s z o r /.|0 t e s s é g eredet e. | V , ' \ . h, 111-ik közlemény.. v ' í f : '• ! E szabályok közül a legtöbb eltérítette a valódi „'bölcs “-et a mindennapi élet szolgálatában való foglalatosságtól és a „nyilvános életben való terhes fellépéstől.“ Azt mondották, hogy a szellemre nézve „nincs sajátságosabb és-illőbb valami, mint az önmagáról való gondoskodás, amennyiben nem tekint kifelé, idegen dolgokkal nem foglalkozik, hanem bensőleg magába térve, saját lényét önmagának visszaadja és igy igazságosságot gyakorol“. Itt azt tanították, hogy a bölcs, akinek semmire sincs többé szüksége, az istenséghez legközelebb áll, mert ő gazdag énjének birtokában és a világ nyugodt szemléletében él, végre a láthatatlan meglátására érdemesittetik és maga is istenivé lesz. A világtól való e menekülést Alexandria egyházi bölcsei is tanították tanítványaiknak, minden mások előtt Origen es. Csak Csodatevő Gergely (Gregorius Thaumaturges) tanítója feletti panegyricusát kell olvasni, hogy felismerjük, hogy e világtól menekülő s a theologusok által dicsért életiailcseségnek előképei hol keresendők. Senki se tagadhatja, hogy a világtól való menekülésnek e faja a keresztyénség- nek elvilágiasodását foglalja magában és hogy az önelégült bölcs igy meglehetősen ellentéte a szegény léleknek. De senki se ismerheti félre, hogy mindkét forma valóban végtelen sokféleségben nyilvánulhatott és e sokféleségben az egyik a másikba átme- hetett. Ilyen értelemben maga Origenes is a keresztyén szerzetesség valódi atyái közé számítható. Igaz, ő nála se találjuk meg azt, hogy csupán a stroikus és uj-plátói eszményt juttatta volna kifejezésre erkölcstanában s valósította volna meg életében, sokkal inkább kereszteződnek nála a múltnak minden erkölcsi zsinórmértékei, még a keresztyéniek is. Éppen az egyiptomi theologusok- nak, kik valamennyien Origenes előfutárjai vagy tanítványai voltak, világtörténeti helyzete, hogy ők valamint a dogmatika mezején, éppen úgy a keresztyén élet fegyelmezése terén érvényesítették az eddigi ismeretformák és gyakorlati szabályok különféle hasznát és a kinyilatkoztatás pártfogása alá helyezték. Ezért ők a görög egyházban levő minden pártoknak, melyek később álltak elő és egymással harczoltak, atyjai is. Ugyanazon joggal, melylyel Origenest az arianismus és az orthodoxia érdekében segítségül hívják, éppen olyan joggal lehet őt felelősségre vonni az egyház theologiájának különös elvilágiaso- dásáért, valamint először a theologusoknál, majd a laikusoknál is található szerzetesi hajlamokért. Egy és ugyanazon férfiú volt, aki a keresztyénség tartós békéjét a földi állammal kívánatosnak vélte és kijelentette, s aki egyszersmind az általános béke árnyában akarta látni a jámbor, magábaszálló szerzetes tudós kolostori zárkáját. Aki azonban nem volt jámbor és tudós, annak az ő hite — Origenes szerint — kimeríthetetlen tartalmú tárgyat nyújtott a szemlélődésre. E követelmény tehát valóban minden keresztyénnek szól. Azonban mégis csaknem két emberöltőbekerült, migaz egyie jobban ellustuló keresztyénségben e gondolatok eredménynyel jártak és sohase is voltak azok a legelhatározóbb behatással a tömegekre Olyan szerzetesi testületek, melyeket Origenes tanítványa, I Lerakás, az ő mestere által felállított minta után alakított, ritkák valá- nak. A mindennapi élet szüksége és unalma elemi módon szabadította bilincseitől a mozgalmat s Konstantinnak és utódjainak egyháza azokat, akik a vallásnak akartak élni, a magányba és pusztába űzte. A negyedik század negyvenes éveinek végén a mozgalom már hatalmas volt. Remeték akkor már ezrével lehettek. A tulajdon- képeni szerzetességnek, mint nagy történeti jelenségnek elemei a monda homályában vesznek el s többé nem lehetséges a költöttet a valóságtól elválasztani. A valódi és állítólagos alapitónak emléke csak egy életrajzi munkában van megőrizve, mely kezdettől fogva teljesen legenda- szerű volt. De két dolgot tudunk s ez elegendő ahhoz, hogy a mozgalmat nagyban ismerjük és helyesen Ítéljük meg. Ismerjük az eredeti eszményt és e világtól való menekülés terjedelmét kijelölhetjük. Az eredeti eszmény volt: Istennek tiszta szemlélésében részt venni s igy az Ítélettől megszabadulni és a - lelket megmenteni; az eszköz: a tisztaság és a léleknek szüntelen Isteni-« való irányzása, ennélfogva az élet javairól való lemondás, ide tartozott az egyházi érintkezés is. Nemcsak a világtól, de a világi egyháztól is menekültek. Nem mintha az egyház tanait nem kielégítőknek, rendszabályait illetleneknek, kegyelmi ajándékait közönyöseknek tartották volna; de annak talaját vészélyesnek vélték s nem kételkedtek abban, hogy sakramentomi javakat pótolhatnak aszkézis és folytons szent szemlélődés által. És milyen állást foglalt el a világi ügyház e mozgalommal szemben ? Eltürte-e, hogy tagjai merészkedtek az ő egyenes vezetése alól magukat emancipálni és a szentté léteinek olyan utat taposni, melyet az egyház őrökkel nem látott el? Elszivlelte-e, hogy fiai életszabályaikat illetőleg a gyanú árnyának legyenek kitéve, ha azok az egyházat nem is sértették? Alig kételkedett egy pillanatig s nem is kídelkedhetett. Megtette azt az egyet, ami védelmére megmaradt, amennyiben a mozgalmat kifejezetten helyeselte, sőt azt a bizonyságot tette, hogy a mozgalom a keresztyén élet ősképét valósítja meg. Egyike a legfrappánsabb történeti megfigyeléseknek az, hogy az egyház, mikor hovatovább jogintézette és sakramentomi intéz- ménynyé fejlődött ki, éppen abban az időben terjesztett keresztyén életeszményt, mely nem benne, hanem csak mellette valósulhatott meg. Minél inkább beleelegyedett a világba, annál magasabbra, annál emberfölöttibbre srófolta ez eszményt. O maga azt tanította, hogy az evangélium legfőbb czélja Istennek szemlélete és nem is tudott más biztosabb utat a szemlélődésre a világtól való menekülésre. Azonban e gondolatsorozat az egyházban csak mint a keresztyénség moralizáló el laposod ísának, melyben az egyház leledzett. nem egyenlő kiegészítése mutatkozik. Ha szándéka tényleg arra volt irányozva, hogy elégtelen erkölcsi szabályainak és az iste í- tiszteleti intézkedéseknek mindent alárendeljen, az ellen saját bit- tudománya volt visszahatással. A szerzetesség a „hittudomány“-nyal nem elégedett m ‘g. Egész komolysággal ami gond dato nk hódolt, hogy a keresztyén vallás az egyéntől az élet odaadását követeli. Azonban nem bizonyíték ama rendkívüli tartalomra nézve, mellyel az egyház már befészkelte magát az emberek lelkűidébe, az, hogy a szerzetesség fellépésekor nem mert többé, mint ama montanisták, az egyh iz felett kritikát gyakorolni és annak útját tévútnak nyilvánítani. Nagyon bizalmatla tok voltak a szerzetesek az egyházi hivatal iránt. De az ez iránt érzett mély tisztelet nem tűnt el; csak annak veszélyeitől féltek. Mindenesetre itt-ott erős feszültség következett be lelkészek és szerzetesek között; bizonyára lenézték ott a személyeket is, de többé nem. Dr. Harnach A. után németből: Székely Sándor, ref lelkész. (Vége.)
