Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-28 / 35. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 35. szám. 1909 aug. 28. A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. II. Konstantin császártól Nagy Károly császárig. (325—814.) IV. M ohamed s az I z 1 a m. XVII. Mohamed sem írni, sem olvasni nem tudott; kijelentéseit és az általa hirdetett hitezikkeket és erkölcsi szabályokat Gábor angyaltól vette, melyek azután részint a nép száján maradtak fenn, részint töredékekben leírva terjedtek el, mígnem ezeket mint szent olvasmányt (Korán) Abubekr gyűjtötte össze Mohamed halála után (632) pár évre. Mohamed utódainak, a Kalifáknak azon Intet hagyta hátra, hogy Isten e világot, az Izlam részére leendő meghódítás végett, kezükbe adta. Ezek nem sokat késtek és kivált Qmar kalifa ideje óta lelkesült, rajongó csapatok szálltak síkra a világot az uj vallásnak meghódítani. Fegyvereiket a diadal követte. Szíriát, Palestinát s Egypto- mot már 640, Perzsiát 651, az észak-afrikai tartományokat 707-ben meghódították, 711-ben Spanyolországot is hatalmukba kerítették s onnét kiindulva, az egész nyugoti és Közép-Európa meghódítását vették czélba és talán sikerült volna is, ha a francziák vitéz fejedelme, Martell Károly Poitiersnél hat napig tartó véres ütközetben (732) le nem győzi őket; veszélyben forgott Konstantinápoly is, két Ízben (669-, 686- és 717-ben) ostrom alá vétetvén; szabadulását leginkább az u. n. görögtüznek köszönhette, melylyel a görögök az ostromló arab hajókat felgyújtották. Az arab Írók szerint Mohamed hívei pár évtized alatt 86.0<>0 várost és kastélyt foglaltak el és 4000 templomot romboltak le, mely állítás, ha van is benne nagyítás, mutatja, hogy a keresztyénségnek mily nagy kárt okozott az Izlam, mert igaz, hogy az arabok nem kényszeritették a meghódított keresztyéneket vallásuk elhagyására s bizonyos fejadó fizetése mellett ezeket és a zsidókat megtűrték, de a folytonos nyomás, másrészt az Izlamra férőknek nyújtott kedvezmények felettébb leapasztották a meghódított tartományokban a keresztyének számát; az antiókhiai, jeruszálemi, alexandriai patriárkhai székeknek úgyszólván csak czimeik maradtak meg. V. A képek tisztelete és rombolása. A képek használatáról és tiszteletéről — mint fennebb mondottuk — az apostoli korban még szó sem volt; a II. és III. századbeli keresztyéneknél már előfordultak egyes képek, mint az olajág, galamb, a jó pásztor, hal stb., de ezek is csak mint jelképek, nem mint a vallásos tisztelet tárgyai. De nagy Konstantin áttérése után a görög- és római pogányságból a sok egyéb külsőség és czifraság mellett bejött az egyházba a képek használata is; a negyedik század végén már telvék a templomok vallásos képekkel s festményekkel, előbb ugyancsak a szentek és egyháznagyok, de csakhamar Krisztus és az apostolok képeivel is; különösen szokásban volt, mint megVcíltót, tanítványaitól körülvétetve, továbbá Máriát, karján a gyermek Jézussal festve. Az ily képeket ugyan eleinte úgy tekintették, mint a tanulatlan nép könyveit, melyek az együgyüeket tanítják, buzdítják, előttük a felfoghatatlant is mintegy felfoghatóvá teszik; de csak egy lépés kellett, hogy az imídás s tisztelet tárgyaiul szolgáló személyeket egynek vegyék képeikkel, mely lépés nem sokára mégis történt. Már Ágoston panaszkodik a képimádók ellen; az 5-ik század közepe után pedig a szentek és ereklyék tiszteletével együtt általánossá lett, kivált keleten, a képek tisztelete, sőt a tudatlan népnél azok imádása, annyival is inkább, mert csakhamar jöttek napfényre — a nép hite s némely ámitók szerint — Krisztusnak, Máriának s az apostoloknak hiteles képei, melyeket az apostolok vagy azok korában élt kegyes emberek készítettek, vagy amelyek rendkívüli utón jutottak az emberek kezébe, p. o. az égből dobattak le, vagy amelyek csodákat müveitek. Ezen hite folytán a népeknek egyrészt a képek túlságosan elszaporodtak, másrészt azok tiszteleti', mely eleinte a képek előtti tömjénzésben, meghajlásban vagy földre borulásban s azok csókolásában állott, babonás s nevetséges túlzássá fejlődött; pl. a 8-ik század elején némelyek képeket választottak keresztszülőkül, mások a képek festékét levakarták s az urvacsorai borral elegyítették, a szentelt kenyeret előbb a képekre tették, hogy igy mintegy a festett egyének kezeiből fogadhassák az Ur testének jelét. Ezen túlságos visszaélésekben sok müveit lelkű keresztyén a pogányság felelevenülését látta, mások pedig szégyenlették, mert a pogányok a keresztyénységet bálványimádással, sok-isten-imádással vádolták. Azért is a képtisztelet ellen egy erős ellenzék támadt, melynek élére III. Leó konstantinápolyi császár állott, aki 726-ban elrendelte a templomi képeknek magasabbra függesztését, hogy a nép azokat ne érinthesse; midőn pedig a nép ennek ellenszegült, elrendelte a képeknek a templomból kihordását s összetördelését, sőt Mária s a szentek segítségül hívását is megtiltotta. A katonák készséggel teljesítették a császári parancsot, tördelték, rombolták a képeket, ellenben a nép s kivált az asszonyok és a szerzetesek, kik a képek festéséből jelentékeny hasznot húztak, annál rajongóbb tisztelettel viseltettek a képek iránt, támogattatván 1 több tekintélyes egyházi tanító, valamint II. és III. Gergely római papák által is, mely utóbbi egy Rómában tartott zsinaton (732) álkot mondott a képrombolókra. Ezzel szemben Leó császár fia és utóda, III. Konstantin császár, a Konstantinápolyba összehívott zsinaton (7-">4) a képtisztelőkre mondatott kárhoztatast az egyetemes püspökök által. Ekkor a szerzetesek fegyveres felkelést támasztottak a képek tisztelete érdekében, de a császár a felkelést leverte, a felkelőkön s kivált a barátokon kegyetlen boszut állt, közülök ezreket börtönbe vettetett vagy orrukat s fülüket levágatva, a zárdákból kikergetett s a zárdákat katonai laktanyákká, istállókká alakította át. Ennek nyomdokain haladt IV. Leó császár is, de ennek özvegye, Iréné, a képtisztelők pártját emelte győzelemre, elismertetvén az általa Niceába összegyűjtött s VI. Konstantin császár jelenlétében tartott egyetemes zsinaton (787) a képeknek nem ugyan jmádását, de tiszteletét. A következő császárok ismét a képrombolók pártját igyekeztek diadalra segiteni, de egy másik özvegy császárné, Theodóra, a képtiszteletet újra és pedig véglegesen megerősítette egyik konstantinápolyi zsinaton (42) s ezzel a 116 évig tartott nagy villongásnak véget vetett. VI. Bonifáeus, Pipin és Nagy-Káról y. A VI. században nagy befolyást nyervén a francziák Németországra, megnyílt ide az ut a keresztyén vallás előtt is, mely a VIII. század elején már több buzgó frank, brit, angolszász hittérítő, a skót és irlandi zárdákból kiözönlő szerzetesek fáradozása és lelkesedése folytán csakhamar egész a Saále és Elbe vizéig előnyomult. (Folyt. kü.v.)
