Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-08-28 / 35. szám

35. szám 1909. aug. 28.

(25. folytatás.)

A követ fejével bólintott s hirtelen Vernerre nézett. A tanácsos egyik szemével jelentőségteljesen intett. Pillantása azt mondta:

— Most aztán kezetekben lesz.

követ csöndes hunyoritása megnyugtathatta Vernert, hogy ugyan jó kezekbe jut! A követség távozott, ott hagyván a tanácsház asztalán a mutatványul oda küldött karókat.

Csanády most már feltartóztatlanul szólt:

— Mit gondol kegyelmed biró uram, hisz a biztos halálba megy.

— Kötelességem küld s ezt teljesítenem kell.

— De családja, leánya?

— Az Úristen megvéd engem.

— Egyedül nem mehet, — folytatá Csanády. — Magam is vele tartok.

— Az nem lehet, —felelt Lintzegh, — kegyelmed engem fog itt helyettesíteni.

Verner összeránczolta homlokát, ezt ő nem igy gondolta. Csanády ellenvetést akart tenni, de Lintzegh azzal a hanggal, melyre nem lehetett ellentmondani, szólt:

— így kell lennie. így legyen.

Lintzegh most a tanácsbeliekhez s a centumpáte- rekhez fordult.

— Jól hallgassatok reám, kedveseim, ki tudja, lesz-e még alkalmunk egymással beszélni az életben?

A tanácsban moraj futott végig. Verner lesütötte

fejét ,

— Én kimegyek a basához, ha akad kísérőm jó, ha nem, egyedül.

Fülemelkedett erre Brassai György uram, centum- páter s igen komolyan, egyszerűen szólt:

— Követem a királybíró uramat.

Általános csodálkozás támdat.

— Családom nincs. Ha elpusztulok, legalább az ekklézsiámnak is haszon, mert vagyonomat reátestálom. Én megyek, már határoztam.

Lintzegh fölemelkedett helyéből s odalépett Brassai hoz:

— Köszöni kegyelmednek. El is fogadom kíséretét. Ilyen emberre van szükségem. Ne féljen, nem olyan bizonyos, hogy vesztünkbe megyünk.

— Isten kezében mindnyájunk élete.

Lintzegh a tanácshoz fordult, inkább Csanády felé beszélt, kinek szemei különösen fénylettek. Mintha egy-egy könnycsepp ragyogott volna a komoly, szilárd férfin szemeiben.

11. oldal.

— Bármi történjék, a városba be ne ereszszétek az ellenséget. Akármit igér, bárhogy fogadkozik, szavát nem tartja meg. Ha én el is pusztulnék, azért kíséreljétek meg a várostokos módom megszabaditani azelpusz- titástól, küldjétek újabb követeket. Hátha a basának csak az én véremre van szüksége.

Halálos csönd volt a teremben, senki sem szólt, de legtöbbnek szivét szorongatta a bánat és a keserűség.

Verner önkéntelenül mondá aztán:

— Nem egészen bizonyos, hogy a basa Kolozsvár táráját oly könnyen kivégezteti. Ezt is ki lehetne különben kerülni, ha átadnék a várost.

Lintzegh hosszasan nézett reá.

— Akkor az egész város annak lenne kitéve, a minek én most. De ha a kapukat zárva tartjuk Szeydi előtt, erősen meggondolkozik, hogy győzelmes seregével méltó-e egy békés várost feldúlni.

Lintzegh kezét nyuj tóttá Csanádinak s megölelte:

— Ég veled. Te helyettesíts, és most menjünk, Szeydi vár.

Ezzel követve Brassai uramtól, gyorsan távozott. Künn, a tanácsház ajtaja előtt, egy könnyet morzsolt ki szemeiből. Talán utoljára lépett ki abból a teremből, hol annyit fáradt, annyit aggódott, küzdött sorsáért, hol esküvel fogadta, hogy halálával is áldozatot hoz, ha kell, Kolozsvárnak.

íme most kell ez az áldozat és ő kész megtenni.

Még haza sem érkezett, utolérte Csanádi.

— Köszönöm, hogy eljöttél, — szólt hozzá Lintzegh. — Talán érezted, hogy beszélni valóm lesz veled négy szem közt is.

— Úgy van. Anna miatt jövök.

— Ő az, a kiről beszélnünk kell. De rövid az időnk s itt kell végeznünk. Én reád bízom leányomat. Ha oda veszném, légy helyettem apja, gyámja.

— Úgy lesz.

— Óvd őt minden bajtól, s legfőkepen Verner ármánykodásaitól.

— Tudom, vettem észre.

— Nyugodt vagyok, hogy a te kezedre bízhattam. Mindenem sorsa a te kezedben van. Szülővárosomat, leányomat a te gondjaidra hagytam.

— Nyugodt lehetsz.

— Ég veled. Rövid az időm.

Ezzel még egyszer megölelte Csanádyt meg is csókolta és gyorsan haza felé tartott. Sietnie kellett, mert minden pillanatra várta Brassait, akit házához rendelt. Brassai uramnak ugyanis két dolgot kellett még elintéznie. Úrvacsorát vennie és testamentomát megtakarítania a portól. Amit is mindkettőt nagy nyugalommal végzett. Aztán fölvette legszebb ruháját s készen állott akármilyen hosszú útra.

Lintzegh közönyösséget erőltetve fordult Annához.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

A szabaditó. S

Irta: Gyalui Farkas.

(Folyt, küv.)